Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Hoppál Mihály: A Magyar mythologia helye és értékelése
rázatát az utókor megerősítette, s kiderült, hogy ez a mitikus (totemisztikus) madárnév is inkább kelet felé rendelkezik rokonsággal. Az utókor tehát többnyire helyben hagyta Ipolyi olyan megjegyzéseit, amelyekben keleti irányban tájékozódott. Nem vitte ő jobban túlzásba a „helytelen nyelvészkedést”, mint ahogy a kor más hasonló műveiben, elsősorban Grimm példaadó munkájában megszokott volt. Az viszont érdekes, hogy jó évszázaddal ezelőtt ráérzett arra, amit századunk legnagyobb nyelvészei-mitológusai úgy fogalmaztak meg, hogy az istenek (vagy más alsóbbrendű mitológiai lények) nevei, a fonetikai struktúra szintjén is, jelentettek valamit, ami ma látszólag értelmetlen, az hajdan jelentést hordozott, s a mitikus név, mint egy anagramma egész történeteket sűrít magába. S a vallástörténész és folklorista feladata az — állapította meg George Dumézil —, hogy az alig érthető ősi elemek eredeti jelentését megfejtse.48 Az előbbi két fejezet és az utána következők, lényegében tehát a mű második fele az a rész, amelyben az égitestek, a természeti tünemények, a világ és a másvilág, a halál, a lélek, a bűbájosság, a varázslatok hiedelmeivel ismerteti meg olvasóit. Idézi mese és néphit gyűjteményének adatait, amelyekből kikerekedik — ma úgy mondanánk — egy teljes képet adó magyar néphit-monográfia, ráadásul egy olyan, amely közli a német (Grimmre hivatkozva), a szláv és a görög mitológiai párhuzamokat. Ezek az összehasonlítások nem mindig követik mai fogalmaink szerint a rendszeresség elvét, de Ipolyi a külföldi adatokat csak a legritkábban említette a genetikus összefüggés példáiként, hanem csak mint másutt is meglévő hasonló jelenségeket, mai terminussal mondva: tipológiai párhuzamként. Bírálóinak abban sincs igaza, hogy Ipolyi ősmagyar isteneket konstruált a semmiből, inkább arról van szó, hogy bizonyos szavakról feltételezte, hogy valamikor szellemlény neve volt, mint ahogy az a latin, germán vagy szláv mitológiában oly természetes és mindennapos jelenség volt. Vannak ugyanis mitológiai univerzálék is (nemcsak nyelviek), s a magyar „mitológia” nem kivétel és nincs benne semmi különleges, még akkor sem, ha már szinte lehetetlen bizonyítani, melyik szó volt hajdan istenség vagy szellemlény neve. S végül még egy megjegyzés: Ipolyi már csak azért sem tudott ősmagyar isteneket kitalálni, mert ő csak azzal foglalkozott, ami adatként benne volt a rendszerben, legfeljebb a rendszer belső rendjének általa adott újrafelépítését, a rekonstrukciót lehet másként elképzelni. A tizedik, a Világ című fejezet a kozmogóniai nézetek, mondák és mesék ismertetését adja, míg a következőben a lélekhitről olvashatunk részletesen, s elmondhatjuk, hogy az ő megállapításainál lényegében ma sem tudunk sokkal többet. A tizenkettedik fejezet a Halál utáni állapot leírását nyújtja, igen részletesen, míg a tizenharmadik a varázslás, a bűbáj, kuruzslás, igézés, ráolvasás, vajákolás fogalmaival ismerteti meg az olvasót. Adatokban gazdag fejezetet 47
