Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Katona Imre: Az Ipolyi-gyűjtemény habán kerámiái
zik. Itt a terrakotta-égetés után közvetlenül történik a mázas égetés. A színek a kiégetett és tükörsima felületre kerülnek. Előbb a kívánt minta kontúrjait viszik fel tollal az edényre, de nem vizes, hanem olajos keverékű festékkel, majd a nagy felületeket vizes oldatú festékkel töltik ki ecsetes eljárással. Ez azonban a ritkább eljárás, többnyire nem nagy felületű díszítményeket alkalmaznak ilyen esetben, hanem finom vonalrajzos megoldásokat. Különben ezt a háromégetéses eljárást más szóval porcelántechnikának nevezik, mert a porcelánok festésénél is ugyanígy járnak el. A nyers mázra festett vagy az úgynevezett kétszerégetéses eljárással szemben ez a technika lehetővé teszi a tárgyaknak a készítési helyen kívüli díszítését is, külső festők, az úgynevezett „Hausmalerek” bekapcsolását is. Pusztán az érdekesség kedvéért említjük, hogy a legelső habán műhelyekben, 1622 előtt is ezzel az eljárással készültek a kerámiák. A 18. századi kerámiáknak egy csoportja, elsősorban bokályok, szintén háromégetéses eljárással készültek. Finom tollrajzuk gyakorlott készítőkre vall. Sokáig azt hittük, e tárgyak is habán készítmények, csak a közelmúltban derült ki, hogy ezek nem habán és még csak nem is kézműves, hanem manufakturális munkák. Készítési helyüket nem Magyarország, hanem Ausztria területén — a Bécstől délre eső térségben — kereshetjük. Azon alig csodálkozhatunk, hogy Ipolyi idejében még ezeket a kerámiákat a habán kerámiák körébe utalták s ezeket mint habán munkákat tartották nyilván. Nemcsak Ipolyi idejében, de még ma is gyakran habánnak mondják ezeket a kétségtelenül osztráknak tekinthető, a 18. század második feléből való edényeket, főleg bokályokat. A 18—19. században özönlöttek be ezek az áruk Magyarországra, a Dunán, a Tiszán, a Körösökön és a Maroson. Ezért nemcsak az ország észak- és délnyugati felében található belőlük a 18. század második felében, a 19. század elején, hanem Keleten, Erdélyben is. Az Iparművészeti Múzeum úgynevezett osztrák gyűjteményének egy részét az erdélyi Bálintit és Sigerus gyűjtemények alkotják. E tárgyak szinte kivétel nélkül bokály-formák, díszítésük részben nyers úton, tehát kétszeri vagy háromszorégetéses eljárással készült. Ennek megfelelően felületüket finom tollrajzok alkotják. Tiroli ruhás figurák mellett gyakoriak rajtuk a katona-ábrázolások. Ipolyi mint történész a magyar ősvallás kutatójaként ismert. Magyar Mythologiája 1927-ben második kiadásban is megjelent. Ipolyit mint gyűjtőt érthetően elsősorban a habán edények gazdag forma- és dekorváltozatai érdekelték, ahogyan ezt a kor művészet-teoretikusai is igényelték. Az új csak a régi megismerésén bontakozhat ki. A gyűjtemény legjelentősebb darabjai az 1663-as évszámú korsótól az 1724- es évszámú tálig terjednek. Nem adják ki ugyan a habán kerámiák mind a négy periódusát, de a két utolsó stíluskorszak szinte minden fontosabb irányzatát egy- egy tárgy képviseli.8 A habán kerámia a 16. század utolsó évtizedében alakult ki sajátságos, mindmáig alig ismert körülmények között. Az első évekből nemcsak 200
