Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Rottler Ferenc: Ipolyi Arnold történelemelméleti munkássága
Ipolyi is azok közé tartozott, akik észlelték a történetírás és történettudomány közötti különbségeket. Az elveszett vagy csak töredékben maradt krónikákhoz Ipolyi megjegyzése: „Az örökös hadban álló nemzet fiainak inkább a fegyver, mintsem a toliforgatás mesterségében kellett magukat gyakorolniok __Őseink j obban értettek a közügyek viseléséhez, mintsem azok följegyzéséhez, jobban a történet csinálásához, mintsem annak megírásához.” Élesen bírálja az európai humanista történetírókat, akik római tógában léptetik fel hazájuk jelentéktelen cézárjait, ciceróit. A tudományos történetírásról így vélekedik: „Majd a kor tudományos és irodalmi iskoláinak magasb iránya által történelmünk is már egész a műalkotásig emelkedik. És míg kezdődő történet- írásunk első héroszai Pray és Katona, egyrészt a régibb klasszikái történelmi álláspontot elfoglalva, az újabb történetnyomozó irányt is igyekszenek érvényesíteni, addig Fessler már kora romantikus irodalmi eszményének, Engel pedig a bírálati bölcsészet irányának is hódol. Kisebb könyvíróink azután több vagy kevesebb szerencsével követik ezen irányokat, de minden fontosabb jelentőség nélkül. S ím, ez a legutóbbi időkig történelmünk képe, vagy csak képének vázlata.” A reformkor tudományáról így vélekedik: „így nálunk is, nemzeti állami létünk újabb átalakulásának hajnalán szülemlett meg először történelmünk azon öntudatosb nemzeti iránya, melyet újabb történetíróink, Horváth Mihály és Szalay László nagy műveikben először találunk méltón kifejezve, s úgyszólván ekkor szólamlott az meg először nemzeti nyelvünkön is. Mert a Székely-, Heltai- és Lisznyai-, Pethő- és Spangár-, Budai és Péczely-féle krónikák és fordítások, vagy újabb kis művek és rövidletek, kezdeményeknek is alig nevezhetők. De eme magasabb nemzeti szellemben s öntudatosb irányban indul meg már, a 48-i nemzeti nagy katasztrófát mintegy közvetlen megelőzve és követve, a tehetséges férfiak egész csoportja, akik a nemzet történelmét, kezdve a kútfő- és okmánytantól, s a régészeten át egész az irodalom és művelődési történetig minden irányban bejárták, egyes részletei művelésével és monográfiák írásával megvilágítva és termékenyítve annak összes szakaszait.” És ezen új nemzeti történelmi iskola csoportjához tartozott Ipolyi Arnold is, aki 1869-ben már jól látta, hogy milyen hátrányba került a magyar történettudomány. „A nemzet történetének legjobb írói is, iskola és mester nélkül, csak mint megannyi naturalisták és autodidakták nevelkedtek. Nem volt nékünk a külföld nagy tanintézeteihez hasonló históriai és filológiai szemináriumunk, nem paleográfiai iskolánk, nem diplomatikai intézetünk, hol történelmünk kútfői ismeretét, azok vizsgálatának módszerét, okmányaink régi írása betűzetét s olvasását, fogalmazás irányát, középkori nyelvét s ítészeiét 15
