110 éve született Dr. Rainer János - Kolos füzetek
elsősegélyben. Hívására azután folyamatosan jöttek a mentők és szállították a kórházba a súlyosan sérülteket. Mindeközben volt ideje rá, hogy Csenohorszky Vilmossal megnyittassa a kórház addig zárva tartott kápolnáját. A fentiekben elmondottak következményeként az állása elvesztésével fenyegették, majd 1956- ban Koreába szánták internálni, hogy ott alapítson belgyógyászati osztályt. Szeretett Esztergoméban maradása annak volt köszönhető, hogy a koreai állásra akadt más, „megbízhatóbb” pályázó, továbbá Haynal Imre professzor kiállított egy bizonyítványt, miszerint édesapám súlyos májgyulladáson esett át, így nem alkalmas a feladatra. Származása okán és kiállásának köszönhetően bátyámat csak egyházi középiskolába vették föl, engem nagy ráhatással az egykori Dobóba. Továbbtanulásról szó sem lehetett. Élete ettől kezdve haláláig a megszokott ütemben folyt. Reggel nyolc órára kórház - minden nap mindegyik beteget megnézte, naponta vizitelt -, majd otthon a magánrendelés, utána beült az autóba és végigjárta az időközben telefonon segítséget kérő betegeket, lehettek Esztergomban vagy Pilismaróton, de volt rá példa, hogy Párkányba „rocsóval” vitték át. Mindezen túl számtalan betege volt egyéb, távolabb eső, trianoni határokon túlról is, mint pl. Aradról. Azt tudom, hogy a napjait Bády István barátjánál, a város egykor szabadon választott utolsó polgármesterénél fejezte be. Szerette Pista bácsi vörösborát. Orvosai, alorvosai rajongtak érte, bár kemény fegyelmet tartott az osztályán. Vizitelni még hétvégenként is bejárt, az akkor négy-ötéves Péter fiam máig emlegeti, hogy „Nagyapuval együtt mentünk a betegekhez”\ Önmagáról, saját betegségéről soha nem beszélt. Tudtuk, hogy egytől tart, az infarktustól. Lám, milyen az élet! 1965 februárjában kapta az első rohamot. Rosszul érezte magát, de mint rendesen, bement a kórházba. Tudta, hogy baj van, csináltatott egy EKG-t. Az akkori technikának megfelelően nem volt azonnal látható az eredmény monitoron. A diagnózist Tábori Lajos dr. és Kopasz László dr. állapították meg. Kisorsolták, hogy melyikük meri bevinni a „főorvos úrnak”. Táborira esett a választás. Nem szólt semmit, csak letette az asztalára. „Nocsak, milyen csúnya angina” mondta édesapám, aki nyilván tudta, hogy mi a baj, rövidesen eljött haza. Otthon érte a második rosszullét, a harmadikat, a végsőt pedig épp a születésnapomon, 1965. április 11-én kapta. Nyugodjék békében ! Rajner Orsolya 12
