Zolnay László: A középkori Esztergom (1983)

A középkori Esztergom szerepe a magyar művelődéstörténetben

Költészetünk XVI. századi megújulásának vezéralakját, a magyar lírai költészet megteremtőjét, Balassi Bálintot a hazaszeretet legmélyebb szálai kötötték az immár törökké lett Esztergomhoz. Zászlaját — a hegedülő Dávid király alakjával s a Balassi család bölényfejes címerével — ott lobogtatta a szél a török végvárrá süllyedt Esztergom falai alatt. És itt, az 1594. május 19-i hatalmas rohamkísérlet alkalmával, halálos sérülést szenvedett.

Seblázban feküdve saját verssorai juthattak eszébe:

Az éles szablákban örvendeznek, méltán, mert ők fejeket szednek,

Viadalhelyeken, véressen, sebekben, halva sokan feküsznek,

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

A haldokló Balassi Bálint ágyánál ott állt tanítványa, Rimay János is. A költő neki mondta el utolsó gondolatait, amelyeket Rimay ekképpen foglalt versbe:

Ihon édes hazám,

Ez az jele, hogy szán Életem igen téged;

Hogy vérem hullását,

Az kit két szemed lát,

Nem kéméllettem tőled,

S jobb immár meghalnom,

Hogy nem búdot látnom Vagy elszökném mellőled.

[•••]

lm én már meghalok,

S nehéz hogy nem látok Szabadságodban módot,

Mert az kit vitézül Anya világra szül,

Hogy igazgassa jódot,

Nem szólhat dolgodhoz.

Ha szól, haragot hoz S félben vész az mit mondott.