Zádor Anna: Az esztergomi főszékesegyház (1970)
egyúttal arra vall, hogy e mű értékével már ekkor tisztában voltak, vagy legalábbis olyan tisztelet övezte a Bakócz-kápolnát, hogy az újjáépítés is igyekezett változatlan állapotában megtartani. Barkóczy prímás 1765-ben bekövetkezett halála azonban megakasztotta a munka menetét, bár már megindult a kanonoki házak alapozása, és a feleslegesnek ítélt falak bontása is elkezdődött. A prímás halála után a székeskáptalan beszüntette az építkezést, és a várhegyet — ideiglenesen — újból a katonaság vette birtokába. Újabb nehézséget jelentett az is, hogy a régi székesegyház előcsarnoka a híres „Porta Speciosá”-val együtt beomlott, és ezzel elkerülhetetlennek látszott a régi székesegyház maradványainak lebontása. Nyilván ez késztette az uralkodót, Mária Teréziát arra, hogy 1766-ban elkészíttesse a várhegyen építendő, Szent István vértanú tiszteletére szentelt egytornyos, kereszthajós templom tervét, mert a helyőrségnek sem volt temploma. Ez a kisebb templom Franz Anton Hillebrandt tervei szerint 1768—1771 közt meg is épült, a már említett Hartmann vezetése alatt. Ez azonban aligha volt valami nagyarányú épület, és a végleges építkezés megindulásakor, 1822-ben, le is bontották, mert gátolta a nagyszabású munkálatokat. Erről a barokk kori építkezésről tehát csak sommás ismereteink vannak. Az egymást váltó érsekek, illetve prímások alatt — miközben több mint tízéves széküresedés is volt — érthetően semmi sem történt az építés érdekében. Ez a grandiózusán indult, de minduntalanul elakadó építkezés jól tükrözi hazánk helyzetét a Habsburg-birodalomban. „Igen is, nem is” jellemezte Bécs magatartását, főleg ha katonai szempontok háttérbe szorítása is szükséges lett volna ahhoz, hogy nagyobb építészeti mű szülessen. Az esztergomi várhegy pedig évtizedeken keresztül a katonaság birtokában volt, nem meglepő tehát, ha Barkóczy — az erélyes szervező — halálával minden korábbi terv feledésbe merült. De az is biztos, hogy a XVIII. századvég eszmei áramlatai, a nyomukban fellépő változások csakhamar Magyarországon is érezhetővé váltak. A felvilágosodás korának eszméit terjesztő első köztársasági mozgalom visszhangja világosan mutatta, hogy a magyarság további elnyomásának, figyelembe nem vételének ideje lejárt, óvatosabban, engedékenyebben kell eljárni nem egy kérdésben. Röviddel 1800 után, a napóleoni háborúk keltette félelem arról is meggyőzte az uralkodót, hogy igyekezzék Magyarországra támaszkodni, és benne nem ellenséget látni, vagy magatartásával azzá tenni. Mindezek a meggondolások a nagyon lassú gazdasági-társadalmi fejlődés gyorsí6
