Zádor Anna: Az esztergomi főszékesegyház (1970)

század művészete iránt, történelmi ismereteink mélyülése folytán, általánossá kezd válni. Éppen mert a székesegyház az érett klasszicizmusból a késői, majd a historizáló klasszicizmuson átvezető fejlődési fokokat képviseli, egyre érdekesebbé válik, s nagyszabású példája majd egy teljes század építészetének, főleg egyházi művészetének. Módot ad arra, hogy e fejlődés egész ívét áttekinthessük, még ha nem is egyenrangú példák segítségével, hiszen a székesegyház esetében az építészeti alkotás képviseli a magasrendű művészetet; a díszítőművészet alkotásai —sőt a berendezés tárgyai is — nem közelítik meg ezt a szintet: ez is jellemzője e kornak, amely pompára és gazdagságra törekedett a század utolsó harmadában, még egyházi rendeltetésű műveknél is. De az is bebizonyosodott, hogy a nagyarányú alkotásokban oly kevéssé gazdag korban ez a legnagyobb szabású, minden tekintetben magas művészi igénnyel készült egyházi épület, amelynek elhelyezése, fekvése épület és táj egymást fokozó esztétikai hatását váltja ki. Mindez érthetően hozzájárul ahhoz, hogy a székesegyház ma a hazai és a külföldi látogató előtt egyre vonzóbb és értékesebb alkotássá váljék.

3t