Várkonyi Ágnes: Vak Bottyán (1951)

XI. Bottyán utolsó csatája

szétveri a rácokat. Mégis, ka teljes vereségről beszélt volna a lőrinckátai táborból jött futár, az sem döbbentette volna meg annyira Bercsényit, mint az a bír, mely szeptember 27-én Bottyán haláláról számolt be.

Hogy töríénbetett ez? A nép azt beszélte róla, bogy testét nem fogja a golyó, száz csatában nézett szembe a balállal, sok vitézi harcban próbált katona volt, s most kiderül, hogy csalóka a népmese, mit sérthetetlenségéről suttognak: valamelyik rác fegyvere oltotta ki életét? A néphit nem volt hamis fecsegés. A csaták hőse nem csatában halt meg. Tábori sátrában érte a halál. A hirtelen gyors menetelések, a selmeci nagy roham s a hatvani árulással kapcsolatos izgalmak teljesen aláásták az öreg tábornok egészségét. Az egészséggel ő soha nem törődött valami sokat. Ha meg is emlékezik a fájdalmas dagadásokról, melyek annyira tönkretették lábát, hogy alig tudott járni, csak tréfás módon beszél betegségéről. Még az év májusában írja jókedvűen Bercsényinek: »Én most mindennap kúrában vagyok, mert oly borbélyom akadott, a ki életit kötötte hozzá, ha meg nem gyógyít.« Máskor meg önmaga gyengeségét csúfolva mondogatja: »Majd el rúgtam a patkót.* Nem sokat törődött a betegséggel, hiszen naponta nézett szembe a halállal s a betegséget is csak az annyira megvetett vendég előhírnökének tartotta. A lőrinczkátai táborban agyhártyagyulladás lepte meg, ez okozta halálát.

Nem csatában halt meg, de életének utolsó pillanatáig a szabadságért harcolt: mint írják: »utolsó eszivel elbocsátá a Bácskaságra az hadakat«.

Bercsényi elszomorodva írja a fejedelemnek: »Most hozták a hírit, szegény Bottyán vak sógor tegnap 8 óra tájban behunyta az másik szemét is.« Legjobb tábornokát vesztette el benne a fejedelem. Az egykorú történetíró az egész nemzet veszteségét siratja Bottyán halálában. »Fejedelem Rákóczi ereje hovatovább megcsökene, mivel hív és híres segítő* jét, Vak Bottyánt a halál tiile elválasztás , — —*

100