Várkonyi Ágnes: Vak Bottyán (1951)
XI. Bottyán utolsó csatája
XL BOTTYÁN UTOLSÓ CSATÁJA „A régi mesterségit ha egyszer kívánta elővenni, most vegye elő és az magyar hazánkot, ha valaha kívánta oltalmazni — most ne vesse meg nagyságod mesterségit.« Helle- pront János, Simontomya vitéz kapitánya írta ezeket a sorokat Bottyánnak. 1709 nyarán a Dunántúlon is leáldozott a kurucok szerencsecsillaga. Balogh Ádám és Eszterházy Antal csapatai csak nehezen tudták feltartóztatni az előnyomuló Heister seregét. A bécsi haditanács úgy döntött, hogy Dunántúlt az év folyamán minden erővel el kell foglalni. A Felvidéken majd csak akkor kezdenek nagyobb hadműveletekbe, ha a Dunántúlról teljesen kiszorították a kurucokat. Ez úgy látszott sikerül is. A harcok egyelőre váltakozó erővel folytak, de a pestistől megtizedelt és kifáradt Eszterházy sereg egyre nagyobb területeket kénytelen feladni. Eszterházy Antal egymásután küldi futárjait a fejedelemhez; segítséget kér: küldjék sürgősen Babocsait, vagy Eszterházy Dánielt. Rákóczi jól felmérte a helyzetet. Tudta, Dunántúl népe csak Vak Bottyánban bízik, s a nép bizalma nem is alaptalan, mert Bottyán a legtehetségesebb tábornok. A dunántúliakat — ha komolyan gondol megsegítésükre — csak Boty- tyán védheti meg. »Kinek — mint Bercsényi írja — a ráez előtt híre, a parasztság között esmerőssége s vizi esze nagy vagyon, az pestistől semmit sem fél«. Bottyánra a bányavárosoknál is nagy szükség lenne, mert Pálffy akkoriban érkezett oda pihent seregével, de a Dunántúlon már Sümeg vára is a labancok kezébe került. Heister minden elfogott kurucot fel- akaszttatott s amerre járt, üszkös falvak jelezték mindenütt az útját. A dunántúli kuruc katonák elcsüggedtek. A Rába vidékén 3 ezred az utolsó emberig elszéledt. Ezért írta Hellepront 101
