Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
I. rész. Általános ismertetés
63 oldalról határoló Szedres- és Bolhos-dűlők szénjoga került ily módon a községi lakosság tulajdonába. Még a per folyamán e területeket az Eszakmagyarországi Kőszénbánya R.-T. vette bérbe, majd a per befejezése után 1916-ban társulatunk megszerezte e szénbérletet a fenti társulattól és egyúttal örökáron megvásárolta a szénbányászati jogot Csolnok község volt úrbéres közönségétől. A Csolnok község területéről kibányászott szénmennyiségnek alábbi táblázatából látjuk az e területre eső termelés mennyiségét. Ä hochbergi, valamint az aussatzweingarteni terület mélybányászat lévén, külön nem is képezhetett bázist a művelések megkezdésére, úgy, hogy ezek a területek csak a közvetlen szomszédos területekkel egyidőben és egy kézben voltak kifejthetők, ezekről tehát külön itt megemlékeznünk nem is kell. A Szedres- és Polhus-dűlőben azonban az oligocén szén kibúvására a 70-es években külön bányászat alakult, mely egy Brunner nevű budai polgár vállalkozása volt, majd ettől Sichermann és Rosenzweig Dávid nevű kereskedők vették át. Bányászatuk két ponton indult meg ott, ahol a községben épült házak pincéi az oligocén telep kibúvására bukkantak. Az egyik táró a község közepén, a másik annak déli kijáratánál volt telepítve, és egy 36 m-es akna szolgált légvezetés gyanánt. A vállalkozók a szén dőlése után annak mélyebb pontjára akna mélyítését határozták el és azzal 30 m-re el is jutottak, vállalkozásuk azonban 1876. körül megszűnt. Miután sem térkép, sem más termelési adat rendelkezésünkre nem áll, az elszállított mennyiségeket nem tudjuk. A külszíni horpadásokból számítva azoban ca 1500 waggon szén lehetett az, amit kibányászhattak. E régi bányászat nyomán elindulva, 1912-ben a község egyik házának udvaráról a 37. számú rajz szerint ereszkét mélyítettünk az oligocén szén kibúvására, majd mikor a széntelepet fejtésre érdemes kifejlődésben találtuk, a község északi bejáratánál Frischmann-akna néven lejtős aknát mélyítettünk, azonban azzal a telepet feltárnunk nem sikerült, mert egy hatalmas vető azt a mélybe zökkenti, s így e lejtaknából csak 756.000 q volt az a mennyiség, amelyet 1912—13-ban kitermelnünk sikerült és amely után az itteni próbálkozással felhagytunk. Fejtés-módok. Az annavölgy-csolnoki bányászat történetének leírásánál az eocén telep fejtési módjáról több ízben megemlékeztünk már. Láttuk, hogy az annavölgyi oldalon 4 m telepvastagságig mulasztással járó pillérfejtést alkalmaztak, melynek egyedüli hátránya a lefejtett mezőkből időnként előtörő füst és tűz volt. E tűz ellen általánosan úgy védekeztek, hogy a régi fejtések mellett szénpilléreket áldoztak fel, melyek a tűz elharapódzását megakadályozták. Miután azonban a szénveszteség így lényeges százalékra emelkedett, igyekeztek a fejtésmódokat úgy tökéletesíteni, hogy a lefejtett mezők tüze ne tudjon a művelés alatt lévő részekbe hatolni. 1900-ban az „Allgemeine bergmännische Zeitschrift Wien“ 3. számában olvashatjuk Winklehner János akkori annavölgyi főmérnök cikkét „Abbaumethoden in brandgefährlichen Braunkohlenflötzen“ cím alatt, hol a tűz elleni védekezés szempontjából kialakult fejtésmódot a következőképpen írja le: A 4 m-nél vékonyabb telepekben a 20—25 m-ként telepített csapásmenti osztóközlék oldalait a közlékkel egyidejűleg kifejtették (Überbreite) s betömték. Dőlésmentén pedig egymástól 50 m távolságban 3 m széles feltöréseket készítettek s tökéletesen betömedékelték. Ily módon 20X25 m pillérekre volt felosztva a lefejtendő terület, s egy- egy ilyen négyszögnek kifejtése után tökéletesen lett volna elzárva, elszigetelve a későbbi fejtési mezőktől. E fejtésmód azonban, mint Winklehner is elismeri, általánosan nem ter- jedh etett el, mert a tömedékanyag beszállítása igen drága volt, másrészt, mert a vízszintes szállító folyosók az oldalak kifejtése és tömedékelése után olyan nyomásba kerültek, hogy e bővítéstől (Überibreite) el kellett térniük.
