Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
155 vezérigazgatóhoz írott levele, melynek második bekezdése szóról-szóra így hangzik: „Ich halte es für wesentlich, dass Sie meiner Auffassung über die geologischen Relationen und den Charakter der Verkarstung zustimmen. Ich entnehme ferner Ihrem Schreiben, dass Sie auf Grund meiner Ausführungen das Senken des gefährlichen Wasser-Horizontes ebenfalls für ausgeschlossen halten und im Anschluss daran, ebenso wie ich, zu der Überzeugung gekommen sind, dass der Vorschlag des Herrn Oherbergrat Schmidt, die verkarstete Trias mit Spülversatz auszufüllen, die einzige Möglichkeit gibt, in der Beseitigung der Wassergefahr einen Schritt vorwärts zu kommen.“ Az új vízbetörések tanulságai. Természetesen a történtek után az egész vízkérdés teljesen más világításba került. Összegyűjtve ugyanis az újabb vízbetörések, valamint a több kilométer hosszú mészkővágatunk tüzetes megfigyeléseinek tanulságát, három pontban sűríthetjük össze a tapasztaltakat: 1. Nem szükséges vető ahhoz, hogy vízbetörést kaphassunk, vagyis a vízbetöréseknek okozói nem azok az elszigetelt barlangok, üregek, melyeket csak vetők mentén tételeztünk fel, hanem igenis itt földalatti patakokkal, csatornákkal van dolgunk, melyeknek hosszáról és szelvényéről a Tömedék- aknai 26.000 m3 homok betömése, az Auguszta-aknai vízbetörésnek több kilométer távolságra való kihatása adnak némi fogalmat. 2. Meggyőződtünk arról, hogy a triaszmészkő nem egész vastagságában van egyformán karsztosodva, hanem a széntelep alatt 30—40 m az a mélység, ameddig az intenziv karsztosodás lenyúlik, azonban ez üregeknek is nagy részét már a természet utólag kitöltötte, s csak ott maradtak üresen, ahol éppen egy ilyen patak folyása vagy közelsége megakadályozta az anyagnak lerakodását. 3. Azok az üregek, melyek nyitva maradtak, nem üresek egészen, hanem rendszerint több-kevesebb görgeteg kővel, az oldalakról levált kődarabokkal vannak kitöltve, s így, ha egy ilyen barlangot megcsapoltunk, a víz sodra a kifolyás felé hömpölygetett e kövekből, melyek a kifolyó nyílást többé-kevésbé elzárták. Vagyis, amikor a víz apadását konstatáltuk, annak oka rendszerint nem a barlangok kiürülése lehetett, hanem csak a kifolyó nyílásnak az eldugulása. Ezt a jelenséget teljes bizonyossággal igazolta az Auguszta-aknánk 1909. évi, 2'5 m3-ről 0 6 m3-re megapadt vízbetörésének pontjára helyezett fúrólyuk, melynél a véső beesett a vízbetörést okozott barlangba, s mikor a fúrólyukban a víz nívóját lemértük, az pontosan f 131 m volt a tenger színe felett, vagyis pontosan egyezett a karsztvíz nívójával. A barlang tehát nem ürült ki annakidején, aminek feltételezéséből építettük fel az egész eddigi víztheóriát! Ha tehát most e tapasztalatokat összeegyeztetjük az elől előadott geológiai alakulással, akkor egész vízkérdésünket a következőképpen foglalhatjuk össze. A viztheória mai állása. Elől előadtuk, hogy a triasztengerben képződött 1000 m-nél vastagabb dolomit és mészkőréteg tektonikai hatások következtében összetöredezett, északnyugat felé megbillent, s így képződtek a ma is látható mészkőhegyek. Amikor tehát a krétakori tenger elvonult, e mészkőhegyek által szaggatott, mészkőből álló tengerfenék védtelenül, csupaszon maradt, s a reáhulló csapadékvíz eróziós és korróziós hatásának volt kitéve. A mészkőfelületre hulló csapadékvíz a hegyekről lefolyva, a mélyedések felé törekedett s patakokat képezett, mely patakok különféle irányban találtak lefolyást, s mind jobban és jobban rágták be magukat a mészkőfelületbe, helyenként földalatti vízfolyásokat képezve. Említettük, hogy a mészkőben lévő oldhatatlan iszapréteg a medencékben leülepedett, természetes azonban, hogy ott, hol patak folyt, az a leülepe
