Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
150 már több kilométer hosszú vágatait vizsgáljuk, azokon a szakaszokon, melyek a triaszmészkő felületétől 20—30 m mélységben vannak, a mészkövet erősen karsztosodva találjuk. A víz eróziós munkája különféle nagyságú és alakú üregeket vájt, oldott ki, melyek nagy része vörösszürke vagy sárga anyaggal van kitöltve. Itt tehát részben már a természet végezte el azt a munkát, melyet a karsztosodás megakadályozására mesterségesen előállítani már 20 év óta igyekszem. 2. Védekezés a vízbetörési helyek elgátolásával. Nagyon helyesen állapítják meg geológusaink, hogy a vízbetörések ellen való védekezés eddig abból állott, hogy a fekümészkövet a leggondosabban elkerültük s így egyrészt kisebb részüzemeket kaptunk, melyek a termelést megdrágították, másrészt az ismert vetők közelében 10—20 m biztonsági pillért hagytunk védőréteg gyanánt, s bár e védekezés eddig elég jól bevált, felvetik a kérdést, vájjon nagyobb mélységben is biztonságot fog-e ez nyújtani a magas hidrosztatikai nyomás alatt álló víz ellen, mert elképzelhető, hogy a fejtés előhaladásával „a védőréteg a víz nyomása következtében felboltozódva megreped vagy kisebb vetődései mentén szétnyílik“ s a víz mégis utat talál magának. „Minthogy semmiféle tapasztalati adataink nincsenek arra nézve, hogy vetődéstől mentes területen a védőréteg alatt vannak-e számbavehető és milyen sűrűségű és keresztszelvényű vízjáratok, e kérdés egyelőre eldöntetlen marad. Mégis tanácsos a lefejtett területek lehető gyors beiszapolásával már előre is védekeznünk az ilyen eshetőségek ellen.“ A tokodi kerületben a széntelep alatt lévő védőrétegek hiányozván, már kisebb vetődések kevéssel a víztükör alatt oly hatalmas vízbetöréseknek voltak okozói, hogy itt alig lehet reménység arra, hogy a fekvő mészkő vízjáratai megnyitatlanul maradjanak, s ezért Schnetzer Artúr azt ajánlja, hogy a vízbetörések elzárása, a betörési hely teljes lefedése után magában a fekvő mészkőben eszközöltessék. Geológusaink felvetik a kérdést, vájjon lehetséges-e ez mindenütt, lencsés-tömlősen kioldott hasadékoknál, amilyenek vetődések mentén általában a vízbetörések helyei. A vízbetörés elzárásának lehetősége nagyon valószínűtlen, de egyenesen lehetetlen gondolni is arra, hogy pl. egy, az Auguszta-aknai vízbetöréshez hasonló esetben a fekiiből 15—20 atmoszféra nyomással betört 40 m3 * * * * percenkénti víztömeggel szemben valaki a fekümészkövet letakarni is megkísérelhesse, hogy ott gátat építsen? Schnetzer Artur Dr. Schréter által megképeztetvén a Schmidt-téle iszapo- lási kérdésről, a vizjáratok eliszapolását megkísérlendőnek tartotta abból a célból, hogy ezzel e vízjáratoknak egymásközti és a mélységgel való közlekedése meggátoltassék, azonban mint geológusaink előbb is rámutattak, ezt a kísérletet nem tartják célravezetőnek, mert az eliszapolt vízjáratban folyós homok képződnék s az törhetne be a bánya üregeibe. 3. Védekezés a víztükör szintjének leszállítása által. Stegl vetette fel először a gondolatot: a tokodi Kör-akna felhasználásával ca. 20 m8 víz emelésével a kerület viznivóját leszállítani. Schmidt ezt 50 m3-rel percenként képzeli megvalósíthatónak, 38 m8 állandó hozzáfolyást számítva a csapadékból. Geológusaink azonban nagyon helyesen állapítják meg, hogy a vízmennyiségek és általában a vízkérdés mai ismerete mellett ilyen komoly akciót kezdeni lehetetlen. Próbaszivattyúzásnak kell mindenekelőtt a sok nyitott kérdést tisztáznia, ami hosszabb időt igényel. A víznivó leszállítása ezenkívül nem sikerülhet egy-két vízjárat kiszivattyúzásával, hatalmas vízvágat-hálózatot kell létesíteni, hogy eredményt láthassunk, s míg e próbaszivattyúzás eredményeit nem ismerjük, a vállalkozás rendkívül kockázatos lenne.
