Meszlényi Antal: A százéves esztergomi Bazilika (1956)

Esztergom régi dicsősége és annak elmúlása

Istvánnal (1243—1252), aki elődei közt elsőnek kapta meg Rómától a bíborosi méltóságot.

A bíborosság a legritkább kitüntetés, ami főpapot érhet, s ha Vancha személyében ebben részesült az esztergomi érsek, nyilvánvaló, hogy nagy tekintélyben állt itthon és jó hírneve eljutott a külföldre is. A történeti tények aláhúzottan igazolják ezt az állítást. A kijegecesedett állampolitikai viszonylatban a mindenkori esztergomi érsek első lett a közjogi méltóságok viselői közt. Őt illette a királyok megkoronáztatásának kiváltsága. Nem egyszer megtörtént, hogy egyik-másik király távolléte idején őt bízta meg az országkormányzás vitelével, ami a feltétlen bizalom jele volt. Országos fontosságú ügyekben nem szokott addig dönteni, míg meg nem hallgatta az ő tanácsát. Az első ember tehát a király volt, s mindjárt másodiknak következett az érsek, illetve később a prímás. Összehangolt működésüknek nagy hasznát vette az ország, de ugyanakkora kárát, ha egyenetlenség támadt közöttük.

Ez az egyházi méltóság messzeható fényt jelentett s mintegy szimbóluma volt annak a Szent István-féle székesegyház. Közel kétszáz esztendeig állt és patinázódott, míg azután az 1185-ben támadt tűzvész elüszkösítette. Szerencse, hogy olyan két nagyvonalú ember állt az ország és egyház élén, mint III. Béla, illetve a már említett Jób érsek. A templom- és palotaromok mindkettőjük tekintetét elhomályosítják, de azután kiadják a jelszót : újjá- építetni és szebbé tenni valamennyit, mint korábban volt. S az elhatározást követi a tett, s 1195-ben ismét ragyog a székesegyház régi formájában és fényében. A későbbi pusztulás után megmaradt belőle az ún. porta speciosa s ez elég arra, hogy az ember fogalmat alkosson az egész remeklő kiviteléről.

Az 1223. év ismét a szerencsétlenség jegyében fogantatott. Esztergom újból a tűzveszedelem áldozata lesz, s ami szép és nagyszerű volt benne, azt a tűznyelvek porrá égetik. Egyelőre nem történik semmi az újjáépítésre, illetve csak annyi, hogy a vár urai tető alá kerüljenek és az istentisztelet fennakadást ne szenvedjen. Talán jobb is így, hiszen közeledik a tatárveszedelem. Fürge csapataival megrohamozza országunkat s az 1240/41 évet fekete betűkkel írja bele történetünkbe. Az egyik rész megtámadja Esztergomot is. Nagy pusztítást visz végbe, de a Várhegynek, az ott lakóknak és odamenekülteknek nem bírnak ártani a tatár nyila- zók.

Nagy magyar fellélegzés, mikor két évi dúlás után Ogotáj nagykán halála hazakényszeríti Batu kán hadait, s ilyen módon a megmaradt magyarság meg tud tőlük szabadulni. A nagy nemzeti szerencsétlenségben a szerencsés hír vétele után hazajön a