Kéményfy K. Dániel: Vaszary Kolos 1855-1905 (1905)
Magyarország hercegprímása
76 1891. január 23-án szólította magához az Úr, csaknem negyedszázados primásság után a nagy Simor Jánost. Gyászba borult az egész ország. A fejedelemtől az utolsó pórig érezte mindenki, hogy a magyar prímások egyik legnagyobbika hunyt el, a kiről méltán mondotta utóda az esztergomi főkáptalan üdvözlésére adott válaszában: „Elragadtatott az anyaszentegyháztól, melynek legfény- lőbb világossága, a hazától, melynek hűséges fia, az országtól, melynek szilárd oszlopa volt.“ Közpályájának hajnalától egész a lenyugvásig, serényen haladt az isteni Gondviseléstől kitűzött úton. Egyedül egyháza és hazája javáért élvén, az igazi világosság szövétneke gyanánt lobogott és nevét örök időkre beírta a történelem nemtője, az „élet mestereidnek nagy alakjai mellé. Halála nemcsak kiváló egyénisége és nagy érdemei, de még inkább nagy veszteségnek tűnt fel azon súlyos egyházpolitikai helyzet miatt, mely életének utolsó évében a katholikus egyházra ráborult s halála idején épen élére állított volt. Amire Magyarország újabb történetében nem igen találunk esetet, az egyház és állam között, a vegyes házasságból származó gyermekek el- kereszteléséből kifolyólag előbb konfliktus, később nyilt harc dúlt. Ma már általánosan ismert tény, hogy az egész elkeresztelési ügyet csak azért hozták felszínre, hogy az egyházpolitikai törvényeket, mint a liberális alapon épülő magyar állam betetőzését valamelyes módon végrehajtsák és igazolják. A folytonos modus vivendi keresése tulajdonképen nem volt egyéb, mint jól kieszelt fegyverszünet, mely alatt az államhatalomnak