Kéményfy K. Dániel: Vaszary Kolos 1855-1905 (1905)
A tanári pályán
50 Vaszary Kolos esztergomi életét a sok derűs és kegyeletes mozgalom mellett egy borús esemény még is megzavarta. Az 1867—68-iki tanévben halt meg édes anyja. Épen a VI. osztályban történeti órán volt, midőn táviratot kapott. Felbontásakor egy pillanat alatt könybe borult jóságos arca. Jegyzőkönyvét kezébe vette, felkelt, kezeivel csendet intve kiment s az órára nem is tért vissza. Az egész osztály részvéttel és meghatottan nézte a jelenetet. Eleinte nem tudták, hogy édes anyja halt meg. Mi baj lehet? kérdezte egyik is, másik is. Sejtették, de nem tudták biztosan. Csak később tudták meg az ismerős szülőktől, hogy csakugyan édes anyja halt meg. Hogy nem rejtegette az édes könnyeket, azon nincs mit csodálkozni, ha ismerjük az ő, azt lehet mondani, rajongó szeretetét édes anyja iránt. Ez a szeretet magyarázója annak is, hogy miért szereti annyira Keszthelyt. Ezt maga legszebben fejezte ki 1892. február 12-én, midőn szülővárosa küldöttségének ezen kegyeletes szavakat mondotta: „Hogyan feledhetném azt a helyet, ahol azok az ajkak porladoznak, amelyek engem imádkozni tanítottak.“ Érző vallásosságát is mélyen jellemzik ezen szavai. A szent Miklósról nevezett keszthelyi temető kápolnájának bejárata közelében van egy jól gondozott egyszerű sírhalom egy ízléses, de szintén egészen egyszerű sírkereszttel, amelyen ez a fölírat olvasható: „AZ ÉDES JÓ SZÜLŐK VASZARY FERENCZ ÉS BAJNOK TERÉZIA EMLÉKÉNEK A SZERETŐ FIÚ.“
