Horler Miklós: Esztergom, Bakócz-kápolna (2000)
hoz. Aranyfényű ragyogásával, formai gazdagságával tökéletes szimbólumát adta a mennybolt túl világi szférájának. A centrális terek fejlődésének története során mindig visszatérő művészi probléma volt az áttekinthetőség és a magasba törő lendület küzdelme. A térhatás legfontosabb tényezői: a belső átmérő és magasság aránya, az egymás feletti szférák részarányai, azok a látószögek, amelyekből a tér különböző alkotóelemei feltárulnak s végül a határoló felületek tagolása. A Bakócz-kápolnában az alapnégyzet és a kupola magasságának viszonya 1:2,5 - tehát egy erősen nyújtott felfelé törő térrel álltunk szemben. Ezt az arányt még maga Michelangelo sem feszítette tovább, sem a Medici-sírkápolnában, sem a San Pietro középterében. Ugyanakkor ez a nyújtott kupolatér mégis áttekinthető és levegős, ami egyrészt a belső architektúra jól megválasztott tagolásának, másrészt a megfelelő látószögek biztosításának köszönhető. A nyújtott tér felfelé törő dinamizmusát a fényhatások is fokozták. A kupola záradéka felett a lanterna emelkedett, amelynek nyolc, közel két méter magas ablakán keresztül felülről áradt a fény, míg egy szinttel lejjebb, a csegelyek közt három körablak világította be a főpárkány fölötti szférát. Az alsó szinten már csak egyetlen körablak nyílott a stallumok felett, így a fény felülről lefelé fokozatosan csökkenő intenzitással fejezte ki a magasság és mélység^ feszültségét. Érdekes, hogy Charles de Tolnay, a nagy magyar Michelangelo- kutató, az egymás feletti szférák hasonló koncepcióját elemezte ki annak Medici sírkápolnájában, ahol a fény fokozatos csökkenése szerinte az égi szférától a holtak honáig a világmindenség feiépítéA kápolna eredeti állapotának rekonstruált metszete a bejárat felé nézve (Horler Miklós rajza) 1
