Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (1987)
Oltár
nul szerves egysége és harmonikus összhangja, amit ezzel a tökéllyel egyetlen előzménye sem tud felmutatni. De erre utal a diadalív-motívumon alapuló késő quattrocento oltártípus továbbfejlesztése olyan kora Cinquecento jellegű formai részletmegoldásokkal, mint az attikapárkányt tartó lapos, álló konzolok vagy a félköríves orompárkány kísérő szimatagjának leválasztása a zárópárkány függőlemezéről. Végül Michelangelo hatásáról tanúskodnak az oromzat és az attika figurális kompozíciójának és részleteinek bizonyos vonásai, amelyeken még meggyőzőbb és többrétű formában mutatkozik meg a michelangelói környezet hatása, mint a Casa Buonarro- tiban őrzött Cupido-szobrocskán. Milyen volt ezek után az az oltár, amely a quattrocento egyik legszebb retablótípusának csaknem félszázados művészi fejlődése végpontján az esztergomi Bakócz-kápolnában megvalósult? A retabló a kápolna keleti fülkéjének hátfalán helyezkedett el. Architek- tonikus felépítménye négyszintes. A fülke padlóján álló lábazat felett emelkedett a három fülkét magában foglaló, lizénákkal tagolt főemelet, amely háromtagú főpárkánnyal zárult. A főpárkány a középső, magasabb fülke hátfalán is továbbfutott, mintegy annak vállpárkányaként, s így határozott vízszintes tagozattal foglalta egységbe a főemelet keretarchitektúráját. A főpárkány felett magas attika emelkedett, amelynek egytagú zárópárkányát a lizénák felett az attika magasságával egyező, széles, lapos, álló konzolok támasztották alá. A konzolok felett golyvázott zárópárkány az alatta lévő szintnél mozgalmasabb, plasztikai, illetve árnyékhatást adott az attikának. Ez az erőteljes vízszintes záróvonal pontosan egy magasságban húzódott a fülkék vállpárkányainak magasságával. Efölött emelkedett az egész retablót átfogó félköríves oromzat, amely új, Cinquecento szellemű befejezést adott a quattrocento diadalív-motívumos típusából kifejlesztett oltárépítménynek. A fehérmárvány retabló erőteljesen kilépett a vörösmárvány hátfalból: ennek megfelelően a fülke hátsó fala mentén még egy 31,5 cm széles, tükrös sáv futott körbe, megnövelve ezzel a mélységet. A kísérő sáv szélessége pontosan azonos volt az oltárarchitektúra kiugrásának méretével. A szerkesztésnek ezek az alapgondolatai - tehát a félköríves felső lezárás harmonikus beilleszkedése a félköríves boltozató fülke terébe, a vízszintes felső párkány igazodása a fülkék vállpárkányainak körbefutó vonalába, a fülkearchitektóra kiegészítése a retabló előreugró tömbjét keretező tükrös kísérő sávval - egyértelműen bizonyítják, hogy Ferrucci hallatlan gonddal és finomsággal komponálta bele az oltárt a kápolna terébe és építészeti rendszerébe. Ami az oltárarchitektóra kompozícióját illeti, itt Ferrucci nagy lépéssel viszi tovább a saját és mások kezén kialakult előzményeket. A diadalívmotívum alapgondolatát megtartva mindenekelőtt elhagyja az Antonio Rossellino és Benedetto da Maiano nápolyi retablói óta visszatérően tovább élő tondókat az oldalfülkék felett. Helyükre markáns attika kerül, amelynek két oldalsó mezőjébe finom vakárkádos keretbe komponálva két-két 74
