Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (1987)

Anyag és forma

házhoz való szerves hozzákapcsolásán túl sajátosan magyar, akkor ez ép­pen az anyag megválasztása. Az Esztergom vidéki vörösmárványt a ma­gyarországi építészet már a kora középkor óta ismerte és alkalmazta, de inkább különböző díszítő részletek vagy síremlékek céljára. Építészeti tagozatok: ajtók, ablakok, kandallók, oszlopok egy nagyobb építészeti koncepció keretében először Mátyás budai palotájában készültek belőle. Egy önálló épület egységes anyagaként azonban egyedül Bakócz sírkápol­nájában fordul elő. Kétségkívül megalapozott Mojzer Miklósnak az a feltevése, hogy a vörösmárványból készült architektúra nem csupán gyakorlati megfonto­lások következménye, hanem szimbolikus jelentése is van. Az Esztergom vidéki vörösmárványbányák máig léteznek, mégsem emelt sem előtte, sem utána senki egy egész épületet vörösmárványból. (A füzérvári »piros már­ványköves ház« létezése az újabb kutatások fényében félreértésnek bizo­nyult.) Nagyon valószínű, hogy Bakócz ezzel a márványfényű vörös kőanyaggal, amely a kápolna későbbi csodálóit is »porphyr-kő«-re emlé­keztette, saját bíborosi méltóságának kívánt egyedülállóan fejedelmi kifeje­zést adni. A magyar vörösmárvány különleges közvetlenséggel öltötte magára az újrafelfedezett római építészet klasszikusan előkelő formáit. A reneszánsz építészet már a quattrocento idején megkezdte az antik formák feltámasz­tását, de ezek eleinte még sokszor csak félig megértve, középkori reminisz­cenciákkal keveredve, egyénien alakítva jelentek meg. A korai reneszánsz épületek sajátos báját éppen e jellegzetességük adja. Csak 1500 után kezd kialakulni a tudatos antikizálás, a római építészet formáinak és törvényei­nek lehető legpontosabb alkalmazása. A Bakócz-kápolna e téren is az új korszak szellemét követi, és a lényegé­ben még korai reneszánsz teret a legtisztább klasszikus formába öltözteti. Az oldalfalaknak a római Colosseumról kölcsönzött architektúrája részle­teiben vitruviusi arányokat követ. A korinthoszi falpillérek, párkányok, ívek és lábazatok tagozatait a klasszikus alaktan szabályai szerint formálták meg. Az egyes tagozatok profilja, részletképzése a lábazattól a kupolapár­kányig mindenütt teljesen egységes, ami nemcsak az építészeti koncepció megtervezésében, hanem a díszítőplasztika helyszíni kivitelezésében is rendkívül határozott irányítást tételez fel. Egy-egy szima vagy kima (koro­názó vagy támasztó hullámtagozat) csak a funkciójának megfelelő méret­arányokban különbözik, egyébként oly hasonló megformálású, mintha az egészet egyetlen kéz faragta volna. Ugyanilyen egységes a tagozatok rend­kívül visszafogott díszítése is. Díszítéssel felbontott profilok itt csupán a kupolapárkány és a főpárkány tojásléce, a kupolapárkány architrávjának levélsora, valamint az egész architektúrán mindenütt végigfutó finom, tár­csás gyöngysorok. Ezek a kimatagokat kísérő egyforma gyöngysorok az egyébként teljesen diszkeden építészeti tagozatok rendszerének rafinált gazdagságot adnak. Érdekes kivétel a kupolapárkány architrávjának alsó pálcatagja, amely rendhagyó módon keskeny szalagfonattal van díszítve. 46

Next

/
Thumbnails
Contents