Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája (1978)

Másfél Évtized Háborúban

ítéltek, ha elfogják őket, akasszák is fel azokat is. Az ítélet az 523 beteget és sebesültet - kiemelve különösen néhány tisztet közülük - ártatlannak nyilvánította. Pozsonyban, a szabad ég alatt hirdették ki reggel 9 órakor az ítéleteket, s végre is hajtották. Dampierre grófot, aki nem volt hajlandó vallani, a bécsi Burgba vitették, később kegyelmet kapott” (1620. október 9-én esett el, Bethlen ellen harcolva.)

Az igen szigorú ítéletek kifejezik azt az elkeseredést és dühöt, amit Esztergom eleste kiváltott. Ez a feladás nem hasonlítható össze az 1543-ássál. Az, hogy a várban egyetlen roham kivárását sem vállalta az őrség, gyávaság. Mindent egybevetve azonban mindenekelőtt rosszul szervezett volt a védelem, hiszen ilyen nagyságú őrség esetén az, hogy egy hónap alatt a várba szoruljanak a védők (figyelembe véve az előző ostromok időadatait), szégyenletes „eredmény”. De kiemelten kell megemlékeznünk a török ostrom erélyéről, koncentráltságáról, átütő erejéről is. Különösen a rohamokat kell kiemelnünk. Míg a császári ostromoknál általában viszonylag kevés embert küldtek rohamra, s a rohamoszlop 1-200, sőt olykor néhány tucat ember elvesztése után visszavonult, addig a törökök többet kockáztattak, s ez csak részben ítélhető az élőerő pazarlásának. Ugyanis egyetlen nagy veszteségekkel járó, de mégis eredményt kierőszakoló roham sokkal több nyereséget jelent, mint 4-5 kevés emberrel végrehajtott eredménytelen roham, ami végeredményben ugyanannyi veszteséget okoz, csak időben tovább tart! Ha a zsoldosokat értékeljük, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a nyugat-európai harcmód a töröktől eltérő, s ők ezt szokták meg. A mohamedán fanatizmus, kitartás más, mint a nyugati. Ezt a magyarok már ismerték (volt idejük rá megtanulni), míg a nyugatiaknak új volt, ami kritikus helyzetekben pszichológiailag kedvezőtlenül hathatott. Ugyanis a törököket Esztergom falánál ugyanúgy nem a hazafiság érzése tüzelte rohamra, mint a zsoldosokat sem az lelkesítette a védelemben.

Esztergom bevételével, amit Érsekújvár Bocskai kezére jutása követett (kevés híján az is török kézre került), a Habsburg hadvezetést a tizenötéves háborúban újra kudarc érte. De a döntő sikereknek a török nem örvendhetett. Nem maradt más hátra ebben a matthelyzetben, mint a mindkét fél számára egyaránt szükséges béke. 1606-ban Bocskaival Bécsben, a törökkel a Zsitva torkolatánál kötöttek békét, ami közel hat évtizedre elodázta a fegyverek nyílt összemérését. Hiába folyt hát Esztergomért Balassi vére, hiába adta érte életét Mansfeld, hiába tett meg érte mindent Pálffy, minden kezdődhetett elölről. De ki sejthette még akkor, hogy ahhoz az újra- 170 kezdéshez közel nyolc évtized kell, és csak a harmadik generáció láthatja, hogyan