„Lux Pannoniae"

Tartalom - WEHLI TÜNDE: Liturgikus emlékeink európai jelentősége (1000-1526)

Az Isztambuli Antifonále iniciáléi ikonográfiái szempontból sajátos témaválasztásról tanúskodnak. A szentek közül kevésnek jutott figurális iniciálé. Ezért érdemel figyelmet a Becket Tamás mártíromságának szentelt kompozíció. Kultuszának magyarországi központja a tiszteletére alapított esztergomi prépostság volt. Az iniciálé tehát Esztergom felé fordítja figyelmünket. Esztergom a 14. század második negyedében az Anjou-udvari könyvkultúrának irányt szabó, itáliai tanultságú papok fellegvára volt. A század közepétől az uralkodói udvar és környezete kultúrája irányította az egyházi és a világi központok művészetét is. Ilyen nézőpontból kell megvizsgálni az Antifonále készítési kora esztergomi viszonyait. 1358-tól a Keszei Miklós néven ismert Apáti Miklós az esztergomi érsek. 1349-től különböző beosztásai (királyi kápolnaispán, titkos kancellár, alkancellár majd főkancellár) a királyi kancelláriához kötik. Nem elképzelhetetlen, hogy ebben a beosztásában ismerkedett meg a Képes Krónika által képviselt könyvfestői irányzattal, és igyekezett azt Esztergomba átplántálni, s az udvari könyvfestészet stílusa ennek köszönhetően jelent meg az esztergomi rítusú kódexek egyikében - természetesen az sem kizárt, hogy a kancelláriától és a világi tematikától függetlenül, az egyházban. Az esztergomi érsekség könyvfestészetében is lejátszódott egy a Képes Krónika megfestéséhez elvezető folyamat. Erre utalhatnak egyfelől az olyan kódexek, mint amilyeneket Vásári Miklós esztergomi érsek Bolognában rendelt, valamint azok a kompozíciók, amelyek más korabeli vallási tematikájú ábrázolásokkal rokonok. Ilyen például a Szent asszonyok a feltámadt Krisztus sírjánál (f. 94v.) ábrázolás, melynek szarkofágfedélen kuporgó angyala a vysebrodi oltár mesterének megoldását idézi. Míg a 14. századi Antifonále az Esztergomban formálódó magyarországi szentkultusz kiforratlanságáról tanúskodik, Pálóci György 1435 körüli Breviariuma (Salzburg, Universitätsbibliothek, M II. 11) egy érsek esztergomi és ezen túl magyarországi szent kultuszt tudatosan formáló programjáról szól. Ö ugyanis az őt megelőző és követő egyházi és világi megrendelőkkel szemben nem saját, vagy egyházi intézménye védőszentjét állította programja fókuszába, hanem az országos jelentőségűeket: a szent királyok közül Istvánt (f. 407v.) és Lászlót (f. 363r.), valamint az esztergomi érsekségnek a magyar ikonográfiában meglehetősen elhanyagolt patrónusát, Szent Adalbertet (f. 345v.). Az érsek szándéka azonban nem valósulhatott meg 71