Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

a köznemesség ellene fordult és az 1506-iki országgyűlésen kinyilatkoztatta, hogy amennyiben az ország romlása az idegenből származott királyoknak tulajdonítható, arra törekszik, hogy a jövőben a magyar korona nemzeti király fejét ékesítse. Ez az országgyűlési határozat arra indította Ulászlót és híveit, hogy 1506-ban megkössék azt a kettős megállapodást, mely szerint a Habsburg és a Jagelló házak között a magyar trón öröklése kölcsönösségen fog nyugodni. Ettőlfogva megindul a harc a nemzeti királyt kívánó és az előbb említett megállapodást támogató pártok között s mindjobban kiélesedik akkor, amikor a köznemesség Szapolyai Jánost nyeri meg vezérül, vagyis azt a férfiút, akit a Hunyadiak példája irányít a magyar trón birtoklása felé. Miközben a pártok küzdelme folyik, egyre jobban züllenek a közállapotok és súlyos nyomorba jut a köznép. Ez a tarthatatlan állapot robbantja ki a Dózsa György-féle lázadást oly módon, hogy az 1514-ben Bakócz prímás által szervezett keresztes hadjárathoz a nép csatlakozik ugyan, de amikor felfegyverzik, hátat fordít a jó ügynek és maga akar rendet csinálni. Ismeretes, hogy ezt a lázadást sikerült elfojtani és tudjuk, hogy Dózsa Györgynek milyen rettenetes kínhalállal kellett a vállalkozásért megfizetnie. Bár nem tartozik e munka keretébe, Dózsa György személyével mégis foglalkoznunk keíl, mert habár a lázadás kegyetlenül véres eseményeket vont maga után és rengeteg javakat hamvasztott el, lényegében a nemzet önállóságának visszaszerzése érdekében indult meg, még pedig magyar köznemes önfeláldozó irányítása mellett. Tudvalevő ugyanis, hogy Dózsa György nemes ember volt. Olyan ember, aki osztotta köznemesi rendjének aggodalmait, látta, hogy miként jut az ország a züllés útjára és a pórnép a kibírhatatlan rabszolgaság jármába, tehát számolva a helyzettel, zászlót bontott a kibírhatatlan zsarnokság ellen. Dózsa György szerepe a mult történelmében az akkori idők írói által visszataszító módon említtetik. Ez bizonyos, azonban, hogyha a szándékot vizsgáljuk, akkor ez a szerep nem a felfordulást képviselte, nem a rablás és pusztítás célját szolgálta, hanem a fejtetőre állított közállapotok orvoslását, tehát bizonyosra vehető, hogy Dózsa György teljes jóhiszeműséggel vállalt nemzetmentő feladatot. Más kérdés már most, vájjon voltak-e olyan képességei, amelyek révén felkelőinek lelkébe olthatta a nemes cél szolgálatára való önzetlen készséget, tudta-e magát fegyelmezni és képes volt-e a tömeg indulatait kellően fékezni? Ezek a kérdések a történelemben soha sem vetődtek fel. Ma is csak kérdések, amelyekre nincs más felelet s legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy a tömegelkeseredés nem ismert határt, az abból kitört vad indulatok joggal elítélhető cselekményekre vezettek és Dózsa Györgynek nemzetmentő vállalkozása megtört a tömeg fékezhetetlenségén, amely azt a következtetést vonta maga után, hogy Dózsának színpadi látványossággal történt kivégzését a pórnépre zúdított rettenetes üldözés, mélységes nyomor és szenvedés követte, s amivel korábban megajándékoztatott, szabad költözködési jogától is megfosztatott, terhei pedig súlyosbbíttattak. Visszatérve Ulászló uralkodásának eseményeire, azok közül kiemelkedik az 1514. évi országgyűlés által elfogadott Werbőczi-féle Hármaskönyv (Tripartitum), melyben — minden egyéb között — különös érvényesülésre jut az az elv, hogy a nemesi jogok bírása és gyakorlása terén nincs különbség, vagyis a nemesi jog csak egy és az fokozatokra nem osztható. Ennek az elvnek, mely végre véget vetett az addigi vetélkedésnek és a köznemességet az ország kormányzásában is szóhoz juttatta, az volt az eredménye, hogy a nemzet vezető osztályait később hasznos egységbe forrasztotta. Ulászló 1516-ban halálozott el és utolsó cselekménye az volt, hogy a Habsburg-házzal kötött családi szerződést megújította. 90