Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

kori esztergomi várbirtokhoz tartozott s a jelenleg Komárom vármegye Szomor község határában levő és a mostani herceg Metternich uradalomhoz tartozó Szomodor nevű major mellett ma már romokban csak alig mutatkozó egykori klastrom közelében.

1 Ide rándult ki a királyné kedvelt idegeneivei és sátort ütve töltötte az időt, amikor megrohanták s úgy őt, mint vendégeit leöldösték.

2 A veszedelemből ezúttal egyedül Berthold érsek és Lipót osztrák herceg tudtak elmenekülni. A véres esemény után 1217-ben Endre mielőtt a szentföldre indult volna, távolléte idejére az ország kormányzásával János érseket bízta meg. Minthogy az országban már Endre távozása előtt is zavarok voltak és az elégedetlenség egyre jobban nőtt s a bajok elhárítására az érsek gyengesége miatt számítani nem lehetett, az elégedetlenkedők — kiket „a sátán csatlósai" néven illettek — fegyverrel támadtak az érsekre, akinek sikerült külföldre menekülnie, ahol is addig tartózkodott, amíg Endre vissza nem tért. János elüzetésekor az esztergomi káptalan tagjai is bántalmazásokban részesültek s erről értesülve, a király az érseknek visszaadta azt a tardosi birtokot, amelyet előzőleg visszavett, a káptalannak pedig az erdélyi Vinc helységet adományozta.

3 Itt említjük meg, hogy Magyarország tovább tartó belső zavarait gazdasági csapás is fokozta, amennyiben a marhavész az állatállományban végzett óriási pusztítást. Egyébként Esztergomot 1223-ban hatalmas tűzvész pusztította. Endre további uralkodása alatt nemcsak nem fordult jobbra az ország sorsa, hanem egyre jobban romlott, mert a szentföldi hadjárat minden pénzt és pénzzé tett kincset megemésztett. Ebben a helyzetben Endre nemcsak a királyi jövedelmeket adta zálogba, hanem pl. Zárát zálogba adás helyett a velencéseknek adta el, majd pedig a pénzrontással (lucrum camerae) fokozta a bajt. Mindezen bajok mellett a királyi birtokok jogrendje is veszélybe került, mert az oligarchák örökössé tették a várbirtokokat, visszaéltek a szabadok jogaival és a nem szabadokkal s emellett kiskirályoknak képzelvén magukat, a főhatalommal szembeszállva, űzték jog és országrontó visszaéléseiket. Ily körülmények között az ország józanabb elemei és a további jogfosztástól félő szabadok azt követelték a királytól, hogy szt. István által a nemességnek adott jogokat törvény erejével bíró oklevélben erősítse meg; írja elő a király jogait, irányító módon véglegesen tisztázza az egyház, a zászlósok, a várispánok jogi helyzetét, a nem nemesek, az idegenek, a fegyveres erő és a bíróságok jogviszonyait és különösen hangsúlyozva rögzítse meg abban, hogyha az oklevélben biztosított szabadságjogokat megsértené, vagy azok ellen vétene, minden nemesnek joga legyen arra, hogy a királynak fegyverrel ellenállhasson. Fenyegető lévén a helyzet, II. Endre ezt az oklevelet, mely 31 pontban írja elő a király kötelmeit, 1222-ben adta ki s azt arról, hogy aranytokban levő függőpecsét zárja, aranybullának nevezték. Ez az oklevél azonban még korántsem mentette meg a helyzetet és hogyha Endre fia: Béla nincs, valóban teljes felfordulás következik az országra. Ő vállalta a rendcsinálás nagy feladatát s ez a törekvése részint apja életében, részint az uralkodás átvétele után meg is hozta a maga gyümölcsét. Béla trónörökös ugyanis a mindenáron rendet kívánó hívei támogatásával az említett oklevél kiadása után 1228-ban mindenekelőtt a királyi elődök és Endre által könnyelműen eltékozolt várföldek visszaszerzését tűzte feladatául, azonban ebbeli törekvésében a lekötött Ígéretek beváltásával mit sem törődő atyja makacsságával találkozott annak dacára, hogy Róbert esztergomi érsek erre állandóan sarkalta és figyelmeztette, 1 Nyomozásunk szerint ez a kolostor a cisztercitáké volt és abban temették el Gertrudot. Egyébként lásd Pauler Gy., i. m. II. 69. 1. Millennium Tört. II. 380. 1, 2 1213 szept. 28. s Pauler Gy., i. m. II. 91. 1. 60