Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

állhalott helyre az a központi hatalom, amely a konszolidáció müvéhez hozzáfoghatott és azt, — dicséretére legyen mondva — eredményesen befejezte! Kívánatosnak látjuk, hogy ez a körülmény bekerüljön a történelem lapjaira, mert bizonysága annak, hogy a vidéki alkotmányos szervek a sanyargattatás óráiban és a hazát fenyegető végveszély pillantaiban oly hatalom lenetnek, amely kellő összefogással mindent megmenthet! A nemzeti egység gondolata, mint a központi hatalom biztosítéka. Bár az eddig elmondottakban bebizonyítva látjuk azt, hogy az ősi szervezetek önállóságának létjogosultsága elvitathatatlan — figyelve az eseményeket — kénytelenek vagyunk foglalkozni azzal a törekvéssel is, amely az „egy akol, egy pásztor" elgondolással akarja a „nemzeti egységet" megteremteni. Távol legyen tőlünk, hogy ezt az elgondolást kicsinyeljük, ellenkezőleg, annyira értékesnek tartjuk, hogy egyenesen kimondjuk, hogy azt a nemzeti állam teljes megerősödése biztosítékának tekintenénk, hogyha feltalálhatnánk egy olyan szérumot, amellyel minden egyes polgárt beolthatnánk s ennek a segítségével azután a nemzet alkotó elemei egy gondolatban egy cselekvésre egyesülnének, azonban amíg könnyen felejtjük az országrontó eseményeket, addig az egységes gondolat sem érvényesülhet! Miért tartjuk ezt az elgondolást megvalósíthatatlannak? Egyszerűen azért, mert valamint nincsen a világon két egyforma ember, azonképen lehetetlen, hogy két ember — különösen a magyar ember — egyformán gondolkozzék. Nemzetünk történelme bizonyítja azt, hogy a legideálisabb célok elérése körül is állandóan testvérharcok folytak. E tekintetben jellemző, hogy már az Árpádházi uralkodók is kénytelenek voltak felvenni a testvéreik által odadobott keztyüt és egymást éri köztük a háborúság. Egykori véres országgyűléseink és vármegyei restaurációink bizonyságai annak, hogy a hatalomért milyen végzetes küzdelmek folytak. Tagadhatatlan, hogy pártoskodó nép voltunk mindig és igen ritkán mutat fel a történelem olyan időszakot, amikor összetartottunk. Ott van Mohács, a kuruc-Iabanc háborúság, az 1848/49-iki viszálykodás, a Károlyi Mihály-féle országfelforgatás! Ezek bizonyságai annak, hogy a nemzetet eszményi célok szolgálatába ép úgy nem lehet egységbe állítani, mint ahogy lehetséges volt vele 1918 őszén a fegyvert eldobatni és a történelmi multat elfeledtetni... A magyar nemzeti egység megteremtését célzó törekvés — bár egyidős az ország történetével — nem vallja be, hogy új példák után indult el, holott nyilvánvaló, hogy ideáljának tartja Musztafa Kemált és Mussolinit, s hogy bizonyos mértékben — bár mérsékelt alapon -— Hitler hatása alatt is áll. Bármelyik ideálról beszéljünk, azt látjuk, hogy amint a sors különös szeszélye vagy — mondjuk — az isteni Gondviselés kiválasztotta azt a kiváló férfiút, aki népének élére állva, országát rendbeszedte, korántsem dicsekedhet egyik sem azzal, hogy mögötte nemzetének bonthatatlan egysége áll, mert vezető szerepüknek egyedüli — ki tudja meddig tartó — biztosítéka semmi más, mint az, hogy a tömegfelbuzdulás pillanatát sikeresen kihasználva, sikerült a hatalmat megszilárdítani s amikor ez meg volt alapozva, diktátorokként léptek fel. Az már most a kérdés, hogy ez a diktatúra milyen módon képes az uralmat tartósan biztosítani? Ugy Musztafa Kemál, mint Mussolini diktatúrájának vizsgálatából azt látjuk, hogy amint átestek a rendcsinálás nehézségein és biztosíthatták a köznyugalmat, rögtön hozzáfogtak a szociális élet feltételeinek oly mérvű megteremtéséhez, amely gyakorlati eredményekben bővelkedve, a nép megélhetését megalapozta, a kultúrát úgy szellemi, mint gazdasági téren sike50