Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

ték a vármegye nevet s úgyszólván valamennyi azért, mert rajtuk korábban vár volt, illetőleg a régi vár fennállott. Ebben az időben nyer szervezetet a vármegyei önkormányzat és szűnik meg a várispán, akit főispánnak és az udvarbíró, akit alispánnak neveznek. Minthogy IV. Béla idejében Esztergom még egy ideig királyi székhely volt s egyúttal az ország fővárosa, az első vármegyei alakulás itt történt. Ezt már ama tény is megerősíti, hogy a tatárok kivonulását követő két év után Esztergom vármegyének már a Báncza nemzetségből származó Benczencz a főispánja. Utána 1255-ben Jákó, a Hunt-Pázmán nemzetség sarja, majd 1264-ben bizonyos Kozma nevü férfiú. Itt említjük meg, hogy IV. Béla 1270-ben örökös főispánságot szervezett és ezt a méltóságot Fülöp érseknek adományozta. Az örökös főispáni méltóság 1273-ban az említett érsek utódjának: Miklósnak adományoztatott s egyébként ezt a méltóságot érsekprímásaink 1270-től fogva 1848-ig a vármegyék élén és vezető szerepben állandóan viselték. Különben Magyarország hercegprímásai az örökös főispáni címet egyéb címeik mellett azóta is viselik. Esztergom vármegye főispánjairól emlékezve, — sajnos — be kell számolnunk egy olyan nagy veszteségről, amelyet a megye közönsége ősi eredetiségében soha pótolni nem tud s legfeljebb szerencsés másolatokban állíthatja vissza azt a történelmi becsű arcképcsarnokot, amely közgyűlési termét díszítette. Esztergom vármegye örökös főispánjainak korhű arcképcsarnoka volt ez és 1848-tól teljes sorozatban foglaltak helyet a falakon a későbbi civil főispánok arcképei is úgyszólván egészen 1918-ig. Bár a vármegye története további ismertetése során részletesen fogjuk felsorolni a világháborút közvetlenül követő szomorú eseményeket, amikor az említett arcképcsarnokról emlékezünk, e helyütt legalkalomszerűbb annak pusztulása körülményeit ismertetni. Ennek története a következő: Amikor 1918 október végén a központi hatalmak hadereje a ma már világosan ismert okokból megtört és az összeomlás bekövetkezett, a gazdasági viszonyok teljes leromlásában szenvedő Magyarország addigi rendjének felforgatására korábban szövetkezett pacifista és radikális őrület, — felhasználva az általános csüggedést, — nemkülönben a négy éves harcokban elkeseredett hazatérő katonák elkeseredését, felgyújtotta az úgynevezett „őszi rózsás" forradalom fáklyáit, a főváros csatornatöltelékeinek fegyveres segítségével magához ragadta a hatalmat, városligeti hintáslegények, csavargók és mindenre kész sötét alakokból pedig karhatalmat szervezett. Ezekbőhlakult a többek között az úgynevezett „tengerész-különítmény", amelynek nemcsak az volt a feladata, hogy a fővárost rettegésben tartsa, hanem az is, hogy a vidék különböző helyeire kiszállva, megmutassa magát s ha szükséges, erejét is. 1918 november első napjaiban Budapestről egy ilyen — körülbelül egy századnyi — fegyveres, kézigranátos és gépfegyveres különítmény érkezett Esztergomba egy inci-finci, Böhm nevezetű éretlen suhanc vezetésével s ennek a terrorcsapatnak egy része a kiürült hadifogolytáborban ütötte fel tanyáját, míg a másik része a vármegyeház nagytermét, azt a helyiséget választotta magának, amelyben az ősi arcképcsarnok volt. El lehet képzelni, hogy ez a legszélsőbb felforgató elemekből összeverődött banda a csupa főpapok képeiből összeállított galéria láttára miben tombolta ki magát? Abban, hogy az egész arcképcsarnokot összevagdalta, széttépte és aljasul beszennyezte annyira, hogy abból hírmondónak, talán puszta véletlenségből, csupán egy maradt. így pusztult el a történelmi 43