Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

ban (Ausztria, Németország, Hollandia) ez már régen így van! Nem mindig az a boldogság, amiben a nép megrögzötten hisz; nem mindig jó az, ami apáink korában jó volt — mondja Tacitus, — és eként folytatja: „Van eset, hogy a népre erőszakolni kell a boldogulás eszközeit!"... A köztisztaság. Amikor még Esztergom városának törvényszéke volt, a városháza tömlöcében mindig ültek nehezebb és könnyebb rabok s hogy ezek el ne unják magukat, szokás volt őket takarításra, favágásra és az utcák tisztántartására felhasználni. Néhai való Csernó József levéltárnok és számos öreg polgár elmondották, hogy a nehéz rabok lábai meg voltak vasalva és így seperték az utcákat. Azt is elmondották, hogy az utolsó nehéz rab 1876 előtt bizonyos Bartal Kincses János volt. Ez az ember valakivel összeveszett és dühében felgyújtotta annak házát. Ugyanekkor borzasztó szélvihar volt és a tűz megemésztette Buda- (most Kossuth-) utcának a laktanya felőli házsorát, nemkülönben a Hosszúsor- (most Simor-) utca két oldalát, sőt az azon túl eső részekre is kiterjedt. A tettes Kincses személyében kézre került, törvényt ültek felette és élethossziglan tartó börtönre ítélték. Nos, attól fogva bizony ingyen kosztért kényszerült dolgozni. Hogyan-hogyan nem, megtörtént, hogy hosszú rabság után kegyelemben részesült. Amikor ezt a börtönben tudtára adták és távozásra felszólították, igen felgerjedt és a városháza udvarán így ordítozott: „Nem megyek el innen, mert ha megettétek a húsomat, rágjátok össze a csontjaimat is!" A boldogtalan öreg ember ugyanis jól tudta, hogy oly nagyot vétkezett, hogy a városban könyörületre nem talál. Ott is maradt a városházán, rendes napszámot kapott és haláláig seperte az utcákat. E kitérés után a város köztisztaság-ügyének fejlődését illetőleg megemlítjük, hogy időközben a törvényszékek államosításával kapcsolatban a városi törvényszék megszűnt, illetőleg az új törvényszéket Komáromban állították fel. így tehát rabok hiányában napszámos-népet alkalmaztak. Ugy tudjuk, hogy ez ma is így van. Az utcaseprést sokáig a városi rendőrség felügyelte és ezt a szerepet később a hivatásos tűzoltóság vette át. Arról, hogy az utcák és terek öntöztessenek, sokáig nem volt szó és csak a század elején vett a város egy kezdetleges öntözőkocsit. Nos, itt nem lehetett elzárkózni a fejlődés követelményei elől. íme: napjainkban már autós-öntöző fut végig a városon és a köztisztaság gondozása a tűzőrség felügyeletével alig hagy kívánni valót. A mentőszolgálat. Esztergomban a világháború kitöréséig mentőszolgálatról szó sem volt, holott erre az intézményre szükség lett volna nemcsak azért, mert a különböző üzemekben (villanytelep, vas-, tégla-, kályha- és téglagyárak) a balesetek előfordultak, hanem azért is, mert nyilvános közkórház lévén, a vidék ipartelepein balesetet szenvedett emberek gyors beszállítása ezt megkövetelte. A mentőszolgálat megszervezését a világháború kitörése tette szükségessé. Amikor ugyanis a háború kitört és a harcterekről özönlött a sok sebesült katona és hadifogoly, a betegeknek kórházba való szállítása tekintetében az államhatalom által semminemű előzetes intézkedés nem történt s így esett meg, hogy a kórházvonatokból kirakott szenvedőket egyelőre a vasúti pályaudvar talajára fektették és csak a jóval később összeszedett szekereken, minden kényelem kizárásával szállították a férőhelyekbe. O'sváth Andor főjegyző és akkori tűzoltó főparancsnok az önkéntes- és hivatásos tűzoltó legénységet dr. Berényi Zsigmond városi ker. orvossal (most városi főorvos) a mentésben kiképezte, mentőeszközökről gondoskodott és állandó készenlét tartásával az érkező sebesülteknek és betegeknek szakszerű ellátása terén állandóan rendelkezésre állt. Hogy a tűzoltóság miként teljesítette ezt a nehéz feladatot, azt annak idején kellő elismeréssel méltányolták nemcsak a katonai hatóságok, hanem a város közönsége is, hiszen a mentőcsapat tagjait a főparancsnokkal együtt nemcsak munka várta, hanem életveszély is, mert nemcsak sebesültekkel kellett ,319