Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

színüség szerint sorsára hagyta az egész művet, amely azután csak itt-ott felszínre kerülő maradványaiban mutatkozik. Nos arra, hogy Esztergom lakossága később egészséges ivóvízhez jusson, csak a mult század vége felé gondoltak. A gondolat néhai Riegler Gusztáv dr. esztergomi származású kolozsvári egyetemi tanártól indult ki. Ő vett vízmintákat a Dunából, a hévvizekbol és a kőzkutak többjéből és azt állapította meg, hogy amíg a Duna vize 8, a meleg forrásvíz 12, addig a kutak vize 16% meszet tartalmaz és hogy ez utóbbi víz nemcsak erősen salétrom tartalmú, hanem a talajfertőzéstől többé-kevésbbé nem mentes. Annak idején ez a feltétlenül tudományos megállapítás érthető feltűnést keltett és lassan-lassan feledésbe is ment volna, hogyha Varga József budapesti mérnöktől olyan értelmű ajánlat nem érkezik, hogy ő a vízvezeték terveit annak feltétele mellett, hogy ha azok kivitelre kerülnek, a város megveszi, elkészíti. Sok huzavona, jogi viták és egyességi kísérletek után a Varga-féle tervek a kormánytól le is érkeztek s azokat a város bizonyos módosításokkal el is fogadta és ezt követőleg 1910. év folyamán a Kisduna beömlésével szemben levő Szentkirályi földeken a kutak is elkészültek, ám kivitelre nem került a sor, illetőleg a mű létesítését a bekövetkezett világháború megakadályozta. Amint ismeretes, a vízvezetéki mű a háború után következő években nagy áldozat árán létesíttetett. A közvágóhíd terve. Amikor a város a hozzáépült községekkel még nem egyesült, a város vágóhídja a már beboltozott hévvízi patak felett és annak a Kisdunába eső torkolata előtt állt. Közönséges deszkabódé volt ez a modern higiénia minden követelménye nélkül. Még szerencse volt, hogy hulladékai közvetlenül a rohanó patakba és annak útján a Dunába kerültek, mert különben a környék levegőjét állandóan fertőzték volna. Ezt az állapotot nemcsak a közönség kifogásolta, hanem a felsőbb hatóságok is állandóan sürgették a várost egy új vágóhíd létesítése iránt annyival is inkább, mert az 1876. évi XIV. tc. világosan előírja, hogy a közvágóhidak csakis a folyó, vagy folyam alsó folyásánál a lakott végektől távolabb létesíthetők. A város határa pedig 18

93-tól, vagyis a községekkel történt egyesítés óta, nem a várost a vízivárostói elválasztó hévvízi pataknál volt, hanem kiterjedt az alatta lévő Szentgyörgymező volt községre is. A régi vágóhíd helyett azután valóban Szentgyörgymezőn, a Honvédtemetőtől lefelé eső Dunaparton létesült egy másik terjedelmesebb deszkaalkotmány addig is, amíg a város egy modern vágóhidat épít. Eközben tárgyalások folytak, tervezgetés indult meg és tanulmányutak végeztettek. A budapesti és fiumei nagyméretű vágóhidak megtekintése csak arra volt jó, hogy az ilyen művek berendezése milyen. Esztergomnak pedig a maga sajátos viszonyaira való tekintettel azoknak sokkal kisebbített kivitelére volt szükség. Ezért kutatni kellett, hogy a hasonló lélekszámú városok közül utóbb melyik létesített modern vágóhidat. Új vágóhíd épült Losoncon és Nagyenyeden. Ezek megtekintésére Kuszenda János, akkori m. kir. állategészségügyi felügyelő kéretett fel, a város részéről pedig Tiefenthal Gyula főmérnök és O'sváth Andor főjegyző küldettek ki. Az eredmény az volt, hogy Esztergomnak úgy a losonci, mint a nagyenyedi új vágóhidak tervei megfelelnek. Tiefenthal Gyula főmérnök e két tervnek alapul vétele mellett dolgozta ki a város közvágóhídjának terveit. Ezután a város közönsége el is határozta az építkezést és azt Toldy János építőmesterre bízta. Az építkezés az ideiglenes vágóhíd telkének felső részén meg is kezdődött és az épületek 1914 őszére tető alá is kerültek volna, hogyha a háború be nem következik. Sajnos, a modern vágóhídból semmi sem lett. A falakat később lebontották. A katonai tábor és a harcászati lőtér létesítése. A történelmi igazság kedvéért ott kell a históriát kezdenünk, hogy a mult század kilencvenes éveinek elején ajánlatot nyújtott be a városhoz bizonyos Heye Hermán nevű gyáros, ,308