Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

Szt. Bruno életét rövid foglalatban épen ezért méltatnunk kell. Mint szentmártonhegyi szerzetes XVIII. pápától apostoli küldetést nyerve, Rómában térítő püspökké szenteltetett s mint ilyen 1003—4 között ért Magyarországba, azonban nyelvismerete nem lévén, csakhamar ismét Rómában jelentkezik, majd 1007 között ismét visszatér és arra törekszik, hogy az Erdélyben élt pogány bessenyők közé eljuthasson. Minthogy ez a terve nem sikerült, egy évi itt tartózkodás után térítői tevékenységét porosz földre tette át s ott az ősvalláshoz ragaszkodó nép bosszújának esett áldozatul. Szt. Bruno vértanúhalálának hírére a pereumi sziget monostorában száz éves korban tetterős Romuald apát elhatározta, hogy huszonnégy szerzetessel elindul hozzánk és részt kér a térítés munkájában. A bátor csapat el is érkezett a magyar határra, azonban Romuald megbetegedvén, hét szerzetessel visszatért Olaszországba, két szerzetese más irányt vett, tizenöt szerzetes pedig hozzánk érkezett s megkezdte a térítés munkáját Koppány vezér délvidéki és Ajtony vezérnek az ország belsejében települt törzsei között. Mielőtt püspökségre érdemesíttetett, Adalbert a szt. Maximinről elnevezett trieri kolostor szerzetese volt s mint ilyen, lelkes híve a clunyi reformnak, amelynek sarkalatos elveit egyházi magas méltóságában szigorúan kívánta érvényesüléshez juttatni, azonban mert papsága tudatlan, fegyelmezetlen és hanyag volt, hívei pedig még megtérésük után is vonzódtak pogány erkölcseikhez, jobbnak látta hivatásának más irányt szabni még azért is, mert az erkölcsök tekintetében javíthatatlan főurak nyilt szókimondása és önsanyargatásig menő életmódja miatt ellene fordultak. így történt, hogy 988-ban búcsút mondott székhelyének s előbb Rómába, majd Montecassinóba ment. Az utóbbi helyen sem tartózkodott sokáig, mert az ottani szerzetesek javarésze nem vetette magát alá a szigorított rendnek. Emiatt Valleluéba távozott. Itt élt remete életet többedmagával Nilus apát és Adalbert oly szándékkal jelentkezett, hogy megosztani kívánja velük a visszavonultságot, az apát azonban erről a szándékáról lebeszélte és volt tanítványához, az aventinusi kolostor apátjához irányította. Az aventinusi kolostor ebben az időben azoknak az egyházi férfiaknak szolgált találkozó és tanácskozó helyül, akik a clunyi reform hívei voltak. Négy évig élt ebben a kolostorban Adalbert és bizonyára élete végéig ott is marad, hogyha V. Gergely pápa 992-ben vissza nem rendeli a prágai püspöki székre. Prágában azonban nem volt maradása és inkább a magyarországi térítő nehéz szerepére vállalkozott. E kitérés után meg kell állapítanunk, hogy a történetírók Adalbert magyarországi tevékenységének ismertetése körül nem mindenben egyeznek meg, sőt újabban olyanok is akadnak, akik a prágai püspök szereplésének különös jelentőséget nem tulajdonítanak. Nézzük most már, hogy a történelem Adalbertre vonatkozólag honnan merítette az adatokat? Három forrásból. Az első forrás egy legenda, amelynek szerzője a püspök szerzetestársa volt. A másik szt. Bruno életírása. A harmadik az úgynevezett kanonizációs bulla, amely a magyarok megtérítésének sikerét II. szt. Henrik császárnak tulajdonítja. Állapítsuk meg már most, vájjon a legenda elfogadható-e hiteles forrásul? Nem, mert a legenda nem egyéb mesénél, amelyben a történések ép úgy lehetnek igazak, mint légből kapottak. A legenda költemény, amely egy valamikor megtörtént esemény, vagy a mult ködéből halványan jelentkező kimagasló személy, vagy nagyjelentőségű esemény nyomában keletkezik, azonban míg a történés ideje és valódisága rendszerint az idők homályába vész, a későbbi korok nemzedékei által eredete erősítése mellett egyre jobban kiszínezve kerül kézről kézre, szájról szájra. Ez a megállapítás nem jelenti azt, hogy a legendáknak nincs értékük, sőt ellenkezőleg a nemzetek létküzdelmeiben csodálatos elhatározások eredői voltak ép úgy, mint ahogy azokat a kath. egyház a saját állásá34