Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

Bajót. Nagyközség az esztergomi járásban. Hozzátartoznak a Dámvadas, Péliföldszentkereszt és Szarkás puszták. E falu területén annakidején kétségkívül római kolónia lehetett, mert a környéken tett ásatások közben sok római sírkőre és éremre (Constantinus idejéből) akadtak. Ezek közül egy meglehetősen ép, domborművekkel díszített sarkofág a prímási múzeumba került. Történelmünkben Imre király 1202. évi oklevelében Boioth néven fordul elő először, majd II. András oklevelében 1221-ben Bojoth néven. Kézai Simon krónikája szerint Bojoth első birtokosainak spanyolországi hasonnevű várától kapta nevét, kik Imre király nejével, az arragoniai Consiantiával jöttek Magyarországba. Simon és Mihály grófok nagybátyjukkal, Bertrammal és híres szépségű nővérükkel, Thotával jöttek a királyné kíséretében. Családjuk spanyol országi főfészkét Bajót-nak hívták s ők Magyarországon épített várukat szintén így nevezték. II. András 1221-ben ajándékozta Bajoth falut Thotának, aki Korláth fia, Benedekhez ment nőül (de a vár visszakerült később a család fiágára), Simon és Mihály grófnak pedig a sopronmegyei Nagy Mártont adta, akik e faluról nyerték családnevüket (Nagymartoni-Mertinsdorfer). Bajót várát 1287-ben a Csák nembeli II. István foglalta el és feldúlta, azonban 1332-ben még a Nagymartom Pál országbíró birtokában találjuk. Ez időben már plébánosáról olvasunk. E század második felében az Osli nembeli Kanizsaiak birtokában volt a falu. Kanizsai István és öccsének fiai János (a későbbi esztergomi érsek), Miklós, István és Lőrinc 1371-ben Lajos királynak adták itteni birtokukat cserébe több más birtokkal együtt. János érsek azonban már 1388-ban visszaszerezte Bajótot, melyre 1395-ben Zsigmond adománylevelet állított ki számára. Ettől kezdve a falu az esztergomi érsekség birtokában volt. 1529- és 1532-ben a török feldúlta a falut, mely körülbelül egy évszázadig pusztán állott. Az 1543. és 1564. évi adólajstromban, mint elpusztult helység van feltüntetve. Csak 1647-ben szerepel ismét 2 adózó jobbágytelekkel, amikor Székeli István a lelkésze. 1677-ben János nevű plébánosa említtetik. A felszabadító háborúk utáni békésebb időkkel lakossága szépen szaporodott, 1699-ben 26 jobbágycsalád lakta. A Rákóczi-féle szabadságharc idején 1706-ban a nyergesújfalusi sáncvár ostromával kapcsolatosan Bajótot feldúlták és lakossága megfogyatkozott. 1720-ban 20 magyar jobbágycsalád lakta, akikhez rövidesen néhány tót család költözött. Ezek lassan beolvadtak a magyarságba. Templomukat Keresztély Ágost hercegprímás építette újra romjaiból e század elején. E templom a falu közepén áll, kissé emelkedett helyen, tornya szokatlanul széles, első pillanatban felismerhető, hogy inkább vár, mint templom tornya lehetett. Falai is régi várfalak módjára tisztán kövekből épültek. Nem messze a templomtól a mult század második felében még láthatók voltak a hajdani várnak földbe temetett romjai. A róm. kath. egyház a XVII. század elején csak mint leányegyház működött, plébániáját 1771-ben állították vissza. 1732 óta iskolamestere is volt. Valaha katonaságnak kellett állomásozni a községben, mert egyik dűlője ma is Kaszárnya, egy másik Lőiskola nevet visel. 1840-ben Wiesenburger Gáspár előzetes szénkutatás alapján a Muzslai-vágás alatti völgyben az ú. n. szarkási szénbányát kezdte feltárni, amely körül a Széna-völgyben hamarosan egész kis telep keletkezett. A községhez tartozó Péliföldszentkereszt híres búcsújáróhely, ahol hajdan a templomos lovagrend háza állt. Pély a XlII-ik században népes helység és a Szente-Mágócs nemzetség birtoka. A XIV. században közös földesurasága volt Bajóttal: a Kanizsai család. A lovagok rendháza valószínűleg még a török idők előtt pusztulásnak indult. Romjai azonban még a XVIII. század elején is 228;