Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

teljesen igazoltattak. Attól fogva már közel két tucatnyi lelőhelyről bizonyos, hogy az ősember a jégkorszakban már Magyarország földjén élt. Barlangkutatás Esztergom vármegyében. Ezelőtt valami három évtizeddel tudományos körökben még azt állították, hogy Esztergom vármegye területén olyan barlangok, amelyek az ősember tartózkodására nézve támpontul szolgálhatnának, nincsenek. Ez az állítás a vármegyét illetőleg 1912-ben megdőlt, mert a Gerecse vidékéhez tartozó Bajót község határában levő Öreg-kő nevezetű 366 m magas csúcs aljában fekvő barlangban igenis az ősember biztos nyomaira akadtak. Ennek a barlangnak ismertetését dr. Hillebrand Jenő egyetemi m. tanár úrnak, a Nemzeti Múzeum nagyérdemű igazgatójának, kutatásai nyomán s egyúttal az általa rendkívüli kedvességgel rendelkezésünkre bocsátott adatok alapján a következőkben ismertetjük: A barlangra 1912-ben a község akkori jegyzője: Baits György hívta fel a Barlangkutató Szakosztály figyelmét és ezen osztály megbízásából ugyanazon év őszén dr. Hillebrand a barlangot már régebben ismerő Bekey Imre Gábor társaságában Bajótra rándult és megállapította, hogy a barlang tudományos kutatásra alkalmasnak látszik. Ez a barlang a községtől keletre, mintegy % órányira Dachstein mészkőben kb. 80 m magasságban a Kőalja völgy felett fekszik és nyílása nagyon meredek lejtőn északra néz. A barlang közepetáján hatalmas kürtő nyílik a tetőre. Azt a feltevést, hogy a barlang az ősember lakóhelye, az előcsarnokban ugyanakkor megejtett próbaásatás már bizonyította, mert a neolith ősember hagyatékában temérdek cseréptöredék, tűzhelyek és egy kicsi tűzkőből készült penge jelentkezett, majd később főleg a rénszarvas és a rágcsálók maradványai, az alsóbb rétegekben pedig a barlangi medve csontjai. Ezeken kívül kikerült az orrszarvúnak ember által feltört karcsontja és egy rénszarvasnak agancstöredéke. A még mélyebben fekvő rétegekben a rénszarvas és a rágcsálófauna nem volt feltalálható és ezekben kizárólag a barlangi medve jelentkezett. Hiéna maradványait nem sikerült feltalálni, feltehetőleg azért, mert a rétegek aránylag kicsi korúak. A diluviális rétegekben összefüggő tűzhelyet nem tártak fel, ellenben a diluviális embernek ott tartózkodását a nagy számban talált feltört emlőscsontok, egyes faszéndarabok és kőszerszámok igazolták. Ugyanakkor hét darab palaeolith került elő a legkülönbözőbb mélységekben. A felsőbb rétegekből származók nem valami jellegzetesek; retus nélküli pengék és csak a széleken észlelhető csorbák bizonyítják, hogy használatban voltak. Ezeken a palaeolitheken kívül egy simára és hegyesre csiszolt, csontszilánkból készült olyan varrótű került ki, amelynek a vastagabb része (foka) át van lyukasztva. Az ilyen átlyukasztott varrótűk szórványosan már a solutréi korszakban lépnek fel, de általánosan a későbbi magdalénien korszakban terjednek el. Dr. Hillebrand megállapítja, hogy a tű a magdaléneien korszakba utalandó, úgy, amint azt a stratigraphiai és faunisztikai viszonyok követelik, amennyiben a megfelelő rétegben a barlangi ősmedve már nincs képviselve és a rénszarvas játssza a faunában a főszerepet. Ez a tű a dr. Éhik Gyula által végzett mikrofaunális iszapolás nyomán határozottan az első diluviális varrótű Magyarországban és így rendkívül becses, de azért is nagyfontosságú, mivel igazolja, hogy a palaeoethnológiai tényezőknek egész Európában geológiai értelemben vett kormeghatározó értékük van és ez a lelet adott reményt arra, hogy a további kutatás során a nyugati lelőhelyek magdalénienjére jellemző, esetleg művészi, csonteszközök is elő fognak kerülni. A meddő plasztikus agyagra telepedő rétegekben két kőszerszám került elő. Az egyik egy moustérienszerű hegy, 15