Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

esni s bár a kresztyéni szeretet türelmével válaszolgatott és mesélgetett, gondolatai azonban máshol jártak, maga sem tudta, hol. Az álomszerű állapot, melyben Ottó fráter halála óta volt, egyre erősödött, az a világ, melyben gondolatai forogtak, volt a valóság s ez, amely körülötte, volt a képzelet világa. Azt örömmel állapította meg, hogy itt, Esztrigánban is alig beszélnek másról, mint Magna Ungariáról. Dicsőítették és csodálták Ottó frátert, akit imádságaik kísértek útján s akinek üdvösségéért most is naponta imádkoztak. Fájlalták, hogy társai kidőltek, hogy nem érhette el az ázsiai magyarokat s nem tudhatott meg felőlük semmi bizonyosat azon az egyen kívül, hogy valami nagy sivatagon túl vannak. Julianus újra meg újra elmondta a haldokló fráter utolsó szavait, forgatták, boncolgatták, magyarázták, de semmit sem tudtak meg belőle. Bámulatuk most Julianusra sugárzott. Bár közülük akármelyik habozás és kételkedés nélkül nyomban elindult volna, ha parancsot kap, mégis tisztelettel adóztak Julianusnak, akiről most már futótűzként terjedt el a hír, hogy ifjúkora óta készül az útra s már akkor bizonyos volt ama távoli magyarok létezésében, amikor mások a szóbeszéden és gyér krónikás adatokon kívül semmit sem tudtak s amit tudtak, az is a Meotis vidéki magyarságra vonatkozó sejtelem volt csupán. Julianusnak el kellett magyaráznia, hogy kézzelfogható bizonyságai neki sincsenek, nem is voltak soha, s amikor először olvasott a keleti és nyugati magyarok követjárásáról, akkor sem tudta, hová mentek a követek, hol fogadták őket örömmel. De az a belső megvilágosodás, mely akkor kisfiú korában elöntötte, sohasem múlt el s ma olyan biztos a dolgában, mint abban, hogy itt ül és társaival beszélget. Már másnap fölment a hegyre. Előbb a székesegyházba lépett be. Leborulva az oltár elé, oly buzgón imádkozott, oly hálatelt szívvel kérte Isten segítségét, hogy nem is tudta, hol van. Amikor kilépett a templomból, egy pillanatra mintha a kékruhás asszony alakja ragyogott volna föl előtte s mindent elöntött a napfény, mint akkor, Bononiában, amikor a szikrázó napsugárban megjelent. Pedig most esett az eső és borongós, szürke volt köröskörül minden. A palota előtt talán ugyanazok a vértesek és farkasbőrös vitézek álldogáltak, akik akkor, régen. Csak egy vitéz volt, aki szemet szúrt neki. Időtlen vén ember volt ez, sebhelyes képét mintha kicserzették volna, mocskos, szürke bőrgatyát, bőringet, hátán szégyenletesen rongyos farkasbőrt, fején koszlott kucsmát viselt, bajusza lelógott, zsíros fonott haja a vállát verte, kezében sokágú, ólmos korbácsot tartott, a szeme pedig villogott, mint a tőr. Alacsony, zömök, kajlalábú vitéz volt, lomhán mozgott, mint aki egész életét lovon tölti. Recsegő, goromba hangon kérdezte Julianust, mi keresnivalója van itt, majd előrement a keskeny, meredek lépcsőn, hogy bevezesse. Ugyanabba a kis terembe léptek, amelyben Julianus már megfordult. A homályos ablakon gyéren szűrődött be a világosság. A boltozatra festett zodia80