Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

gába zárná, amit elmúlt életéről gondol. Csontos, hosszú ujjai az aranykeresztre fonódtak, őszes szakálla elterült a bíborszínű papi köntösön. Julianus alig látott még halottat. Most hosszan elnézte s eszébe jutottak a szörnyű írások a halál rettenetéről. Vajon milyen lesz az ő halála? Könnyű-e, nehéz-e? Tiszta szívvel áll-e majd a Legfőbb Bíró elé, hogy számot adjon életéről? Vagy ördög vár reá hahotával s kajánul ragadja a Pokolba bűneiért, melyeket nem tudott kiirtani életéből? Hirtelen ajkán érezte a rabszolgaleány csókját. Önkéntelenül végigtörölte kezefejével a száját. Amint óvatosan kifelé indult a zsúfolt templomból, nehogy megzavarjon valakit ájtatosságában, egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult. Mikhál fráter volt. — Ézös atyámfia! — suttogta Mikhál ragyogó arccal. — Mikhál fráter! Kiléptek a templomból. — Nohát, mely szöröncse! — lelkendezett Mikhál. — Hogy kerülsz ide, he? — Engöm küldének a klastromból, atyámfiai képébenne, érsök atyánk eltakarejtására. — És te szöröncsének mondád! — így vétközik az embör akaratlanul. Letelepedtek a fűbe. Csöndes őszi idő volt, a falevelek mintha rezgő aranylemezek lettek volna. Körülöttük hemzsegett, zúgott a templomba iparkodó nép. A két fráter kérdésekkel halmozta el egymást/.../ ...Mikhál kérdezte Julianust, mit művel Esztrigánban ilyen sokáig. Már azt sem tudták, él-e, hal-e, úgy elveszett ebben az igen nagy városban. De csodálatos is egy ilyen óriási város, ez még Pestnél is nagyobb. És a székesegyház! Ilyen tán nincs is az egész világon. Csakhogy Pest tisztább, meg több benne a kőház. Nem is csoda, egészen kivájják a hegyet. Ha így folytatják, pincékre építenek maholnap. És itt nincsenek olyan rendezett utcák, mint Pesten az Olasz utca, a Mindenszentök utcája, a Szent Pál utca. Igen szép lábasházak épültek, mióta Julianus nem volt ott s a kapuk boltja tele van árukkal. De Strigonium! Azért az az első! Mikhál fráter egy klastromba ment szállásra, Julianus pedig hazatért. A nagy temetés országraszóló dísszel ment végbe. Az idő is kedvezett. Szelíd napfényben fürödtek a szőlőhegyek s aranyat érleltek. Almaillatú volt a szél. A Duna fölött halványkék párák lebegtek. És a „szép templom" környékét szorongásig ellepte a végtisztességre zarándokoló nép zsongó, végeláthatatlan tömege. 74