Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

— Alba regiában, tisztölendő atya. — Igenyöst, tudom immár, Alba regiában... Mikor is vala, ézös fráter? — Ország gyűlése üdéjén, tisztölendő atya. — Azkor hát, emlékszöm immár! Hol is vala, ézös fráter? Julianus elszomorodott. — Pispök atyánk házában, tisztölendő atya. Én valék az a fráter, azki el­mondám, hogy azok a magyeri véreink, azkik... — Tudom, tudom! — kiáltott föl az érsek. — Ne is folytasd, ézös fráter. Te ki akartál mennöd ama magyeriakhoz, azkik valahol Erdőelvén túl, Kunor­szágban élnek. — Magna Ungariában, atyám. — Igenyöst ott, valahol Kunországban. — A királyhoz fordult, aki nagy kí­váncsisággal figyelte a beszélgetést. — A kunokval kell valamit kezdenünk, na­gyúr, hát éppen jókor szól ez a jámbor fráter. Én amondó volnék, ama Damankos szörzésbelieket segélnöd kell, nagyúr. Mert a kunok közibe ők mönnének legszívesebben s a legnagyobb sükervel. Maga Damankos atya is közébük akart mönnie. Vagyon immár klastromuk Alba regiában s Újpest vá­rasában. Hadd épétsenek többet is. —Julianushoz fordult: — Megelégödsz, atyámfia, ezzel? Julianus tétován tekintgetett a boltozatra. A Zodiakus képei sorakoztak ott szép rendben. Tekintete a rák képére esett. Még jobban elszomorodott. Az­tán az érsekre pillantott. Hiszen jót akar, igaza van. Ország érdeke, hogy a kunokat megtérítsék s a keleti végeken, Erdőelvén túl végre nyugalmat teremt­senek. Délen, Boszniában, az eretnek bogomilok, Keleten a pogány kunok meg a magyarok ellen zavargó halicsi oroszok nyugtalanítják az országot. Az érseknek igaza van. De hát hol maradtak a magyarok, az elszakadt távoli ma­gyarok? Akiknek megtérítéséről azt mondta az érsek, hogy »nagy dolog, Isten­nek tetsző dolog«! — Kedves atyámfia — mondta nyájasan, de láthatólag másfelé gondolva a király s többször megköszörülte a torkát, mert erősen rekedt volt —, valamit érsök úr monda, örömmel hallám. Majd gondom lesz reátok. Eredj békével. Intett, hogy távozzék. Julianus még habozva állott néhány pillanatig. Hol a királyra, hol az érsek­re tekintgetett, mintha segítséget kérne. A királytól csak egy-két kérdést, az ér­sektől csak egy-két emlékező szót. De a király megint elfordult, gyűrűs ujjaival veregette az asztalt, az érsek pedig az ajtóra szögezte szép barna szemét. Mert az ajtó csöndesen megnyílt s az előbbi katona hajlotthátú, őszbecsavarodott, sovány, bíborruhás papot eresztett be. Julianus erre megzavarodott, mélyen meghajolt s kihátrált a teremből. Úgy kullogott át az udvaron, úgy ereszkedett le a hegyről, mint egy meg­vert kutya/.../ 71

Next

/
Thumbnails
Contents