Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

— A termés mindenütt jó. Van gabona bőven és fölös takarmány is, akármennyi állatnak. A szabad vitézek is megszaporodtak a várakban. De Veszprém és Fehérvár romladozik: építeni kellene... — Nem, Sarolt. Esztergomot kell építeni. Itt a hegyek felé a falat emelni és a rokkant tornyot újból rakatni. Kővel kellene, de erre idő nincsen már, hát csak tölgyfával. Bud ispántól hírt kaptam: cseh földön sok rabot vásárolt. És Konrád úrral német míves emberek jöttek. Mindenféle ügyes mesterember. Ezeket a görög kőmíveseket is itt akarom tartani jövő esztendőre is, azoktól tanulhatnak a mi kőmíveseink... — István mindent látott most már. Minden gazdaságot, minden ménest és csordát és nyájat és minden tanyát, aki a Dunán innen van. Tudja, mivel számolhat... — De a törzseket alig ösmeri. Ha megegyezhetnék a Léi és Huba nemzetségekkel, ő is ott legyen akkor. Hátha eléjük kell álljon nemsokára. Vagy szembe velük. — Olyan közel volna a számadás? — IIgy akarom: ne halasztódjék. Mert sietni kell, Sarolt. Te tudod, hogy sietni kell, és én érzem. így, vagy úgy, de látni akarom a számadást. Sokat vártunk a termésre, aratni kell idejében, különben kipereg a mag. De nem tudom, Istvánban mi lakik... Nem tudom. — Engedelmes, jó legény... — Nagyon csendes természetű, és nem tud parancsolni. És vékony csontú. Növésben is elmaradt... — Esze van. — Nem tudom... Hadat nem vezetett még. — A német gyepűnél volt a tavaly. — De nem verekedett. Vecelin mondja, hogy nem verekedett akkor sem, amikor egyszer majd Bécsig kergették a Burckárd úr népit. Ki sem vonta kardját... Igaz-é? — Ott lovagolt a kopjákkal... A tornácra nyíló ajtó szőnyegtakarója meglebbent, és hatalmas nagy, szakállas, bajuszos férfiember lépett be. Bő, hosszú gúnyájában még nagyobbat és szélesebbet mutatott, mint amilyen volt. Háta megett az alacsonyabb, vékony, csupaszképű ifjú ember nem is látszott meg: Vecelin úr volt és Géza fia István. S a szobában ülők pillantása egyszeribe reájuk fordult. Puha lábbeliben, nesztelenül lépkedtek a gyékényen egyenesen a Nagyúr elé. Ott Vecelin meghajolt, István pedig jobb kezét homlokához emelte. — Köszöntelek, Nagyúr, és Téged is, Nagyasszonyom — dörmögte Vecelin —, és jó egészséget kívánok. Köszöntését hozom Henrik úrnak, a bajorok hercegének, aki hűséges barátod volt a múltakban és marad a jövőben. Régensburgból megállás nélkül jött a hajó. És ajándékot is hoztam: edényeket a 47