Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

István lehajtotta a fejét... A világosság, ami most eláradt benne, rettentő volt, s csaknem elviselhetetlen... Igen, így kellett ennek a lángeszű embernek, az ő apjának cselekednie... Minden eszközt jónak s igaznak tartani, vérontást, színlelést is, az egyetlen cél: a győzelem érdekében... így kellett befogni a halálos ellenség sárkányát a hámba, hogy őt testvérei hulláján át is az uralom székébe húzza... így kellett iszonyú szeretettel szeretni a magyart... s elrabolni, megmérgezni, börtönné tenni az ő gyermekségét s ifjúságát!... Mi is ő ebben a tervben?... Büszke korona vagy puszta áldozat?... Mit is számított a nagyúr gondolatában az ő lelke, szíve, akarata, boldogsága?... Az ember maga?... Hát van is emberi cél ebben egyáltalán?... S ő folytassa, folytassa!... Hágjon a nyakára annak a népnek, amelyik nem ismeri, s előre gyűlöli mint árulóját?... Idegen fegyverrel?... S Krisztus nevében?... Hideg, súlyos kéz nehezedett a fejére: — Megértettél, Bajk, s engedelmeskedsz? — Mi lesz a vége? — suttogta István, mintegy magának. — A vége? — kérdezte a nagyúr. A szeme ravaszul villant. Kemény tigrismosollyal hajolt fia arcába: — Majd... egyetlen akarattal... megfordítod azt a kardot, nyugat felé... 32