Esztergomi helikon

Tartalom - IV. KÖZPONT – A HUMANIZMUS FÉNYKÖRÉBEN

— Felköttetné?... — hüledezett fakóra vált arccal az írnok pap. Bcckensloer visszatért hozzá, halkan kuncogott. — Azt gondoltad, hogy ellenségei hírvivőit is asztalánál látja vendégül a király?... Ostoba! Hogy poéták és papok milyen ostobák tudnak lenni, ha a politika mezejére tévednek, ahol országok és trónok sorsa dől el!... Menj, hírnök, s többé meg ne lássunk! Te is hagyj magunkra, ajtónálló! Na, lódulj, ne félj, uraidat nem faljuk föl elevenen!... Te |>edig, fiam, hívd az érsek urat!... Indulj hát! — De... éppen imádkozik óeminenciája! — mondta a pap. Beckensloer a kápolnába vezető folyosóra villantotta repkedő tekintetét; ahonnan megszakítás nélkül hallatszott a fátyolos férfihang s az őt kísérő kórus. — Azt magam is kitaláltam — mondta Beckensloer. — Menj és tudasd vele, hogy a király kancellárja és az urak várják!... Siess már, ne bosszants! Kikerülve a püspököt, a testes pap mackós tappogással átvágott a márványpadozatú termen, s eltűnt a folyosón. — Lám, szépen éldegél itt érsek urunk! — szólalt meg Zápolyai Imre. — Ehhez képest a mi palotáinkat egyszeriben jobbágyviskóknak érzem! — Mert javait ő nem dorbézolja el, nem a torkán eregeti le birtokai jövedelmét, mint ti — mondta Országh Mihály. — Ő tudós főpaphoz illően gondozza, tovább építi Árpád-házi királyaink egykori várpalotáját és templomát. Könyvtárát külországokban is számon tartják, s pozsonyi egyetemünk is néki köszönheti alapítását, tudós professzorait... Beckensloer közben Országh elé vonult, a magas méltóságnak és egy cirkuszi bűvésznek a közönséget bűvölő, sajátosan keveredő mozgásával. — Nocsak, hogy a nádor úrtól hallunk ilyen meglepő szavakat!... — Hangjából gúny és káröröm sütött. — Különös, hogy éppen felséges urunk első világi szolgája talál ennyi magasztaló szót az árulóvá lett főpap védelmére...! — Bizony, beszélhetnénk róla, hogy ki kit és mit árult el! — szólalt meg mögöttük a zajtalanul megjelenő Vitéz János. — De gyanítom, urak, nem ilyen disputára jöttetek, hanem a király feltételeit hoztátok... /.../ Beckensloer túlzott igyekezettel átnyújtotta az írást, mint aki ismeri annak minden betűjét, mivelhogy maga fogalmazta, diktálta. — Tessék, uram, a szerződésünk alapja!... A tárgyalásra bennünket választott ki őfelsége, az ország első méltóságait. Még ebben is tekintettel volt emincnciád rangjára és önérzetére... Vitéz átvette az írást, egyenként megnézte az előtte állókat. Fiatalosan égő, tiszta tekintete lassan haladt egyikről a másikra, hogy azok kényelmetlenül kezdtek mocorogni. — Tudom én — mondta aztán —, hogy felséges urunk igazán mestere a diplomáciának zsenge ifjúságától, mára pedig egyenesen a művésze!... — Mi147