Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

vesem, a kék tenger mellé, az örökké zöldellő erdőkbe, ahol a nap meggyógyít téged... És sétálunk majd a régi császárok márványpalotáiban, szagoljuk a ragyogó virágok illatát, és ha senki sem látja, megnézegetjük a fehér szobrokat s a képeket, amelyek olyanok, mintha élnének. És minden a miénk lesz, amit valaha kitaláltak az emberek, hogy gyönyörködjem benne!... Gyógyulj meg, Aranyhercegnő!... Csak addig meg ne halj, amíg elmehetünk innen, ahol semmi szép, s hideg van... De el ne áruld Szabutájnak, Aranyhercegnő!... A kedves fényes szemeivel hunyorgatva, hátrafordított fejét ráfektette Batu mellére, s borzongó hátát odaszorította a testéhez. A Nagyúr pedig a bunda szárnyával magához ölelte Aranyhcrcegnőt, s becézte, cirógatta, halkan sugdosva neki. Az asszonyok pedig csak álltak reszkető térdekkel, súlyos díszruháikban a heverő ágy trónlépcsői előtt, a két oldalt felsorakozott mozdulatlan arcú katonák közölt. A tiszt már régen elmondta jelentését, s most remegve várja, hogy a Nagyúr szóljon reá. Ő azonban, úgy látszik, nem hall, nem lát semmit. Csak tovább suttog Aranyhercegnő fülébe. Az oroszlán feje megmozdul a suttogásra, kifelé fordul, s zöld szemei mereven pillantanak az asszonyokra. Mordul egyet, kedvetlenül. A katonák lánca megbomlik kétfelől, s a sorokba felállított asszonyok háta mögé lépnek. — Térdeljetek le! — kiáltja a tiszt. A nők térdre omolnak. Durva gyors kezek tépik szét vállukon a selymeket, s fehér hátuk, keblük derékig meztelenül villog a nagy sátor homályában. Csak az arcukon ömlik el lángolva a rémült szégyen bíborhulláma. De hiába, ezt is el kell viselni. A Nagyúr látni akarja, mit érnek? Batu sugdosódik Aranyhercegnővel. Az oroszlán megrándul, teste összehúzódik, s mint a kipattanó rugó, löki fel magát a bunda alól. Most felült az ágyon, első lábai kifeszülve karmolják a takarót, bojtos farka szilajul csapkod, fejét kinyújtja a magasba, s rémítő ordítás rázkódtatja meg a sátor levegőjét. A katonák bal keze a gyönge nyakakra szorul, a jobbok lendülnek, s a tőrök egyetlen villanással, könnyedén futnak be a fehér keblek rózsái közt, szép pirosakat tűzve közéjük. Mondják, háromszázan voltak. 113