Esztergomi helikon

Tartalom - III. MENTSVÁR – HADAK ÁRNYÉKÁBAN

20. Részlet Jókai Mór: Százszorszépek című elbeszéléséből (1934) Azután még jobban elkomorodott a világ; eleinte az volt a rémület, hogy minden nap új meg új menekvő csoportok hoztak új rémhírt a városba; később nem jött aztán senki, semmi hírmondó a Duna-Tisza közti tájról, sem a Felvidékről; borzalmas csend és nyugalom állt be messze földön, aki futott, elfuthatott, a többit leölte a tatár; sóhajtás sem jött onnan többé. Csak néha vetődött ama tájakról Esztergomba egy-egy soha nem látott idegen madár, valami hulla-keselyű, mely csapatonkint jött Ázsiából a dúló mongol csordákkal. Az ott leült a torony tetejére s nagyokat kiáltott onnan alá, mintha bosszús volna érte, hogy még itt élnek, s lomha repüléssel szállt ismét vissza, amerről jött, szövetségeseihez. Ismét később lett az idő; őszre járt már, midőn Párkány felől megjelent a Duna-parton Batu kán serege. A várhegyről napok óta lehete látni előre nappal a füstöt, éjjel a fényt, amit felgyújtott erdők, pusztán maradt falvak támasztottak a láthatáron, s egyszerre megjelent a tatár. A széles Duna elválasztá őket a magyaroktól, kik az innenső parton állva néztek szemközt vérengző ellenségeikkel. Különös lehetett azt nézni, hogy itt vannak előttünk, akik népünkből egy milliót már leöllek, minket is leölnének, ha ez a békeszerető folyam nem állana itt közöttünk. A tatárok szüntelen azon voltak, hogy félelemmel töltsék el a túlnan álló magyarok szíveit; egyszer óriás bábokat öltöztettek fel, hosszú dárdákat adtak kezeikbe, felkötözték őket lóhátára, úgy járatták a túlparton; a magyar nép rémülve nézte ez iszonyú alakokat, mik kétszer akkorák, mint más ember; majd pedig hatalmas gépeiket hozatták elő, miknek kerekes rugói szárnyas kopjákat lövöldöztek a széles Duna vizén keresztül, s mázsányi köveket hajigáltak a Duna közepébe, hogy a hullám messze felcsapott utánuk. Vagy ismét ezernyi levágott emberfőt bocsátottak el a Garam torkolatánál, s úgy úsztak azok csendesen, hosszú sorban a túlparton álló magyarok előtt végig. A rémület napról napra nagyobbodott; még most közöttünk a Duna, még nem férnek hozzánk a gyilkos hadak nyílvesszői, még nem ütik falainkat messze lövő katapultái, még nem nyerítenek méneik embervér után; de jön a tél, mely hidat von a folyamokra, ki véd meg bennünket akkor? És jött a tél, széles jégtáblák kezdtek végighúzódni a vízen, mindig sűrűbben, mindig vastagabban; egyszer a szigetek között megállt a jég, áthidalva egyik partot a másikkal 97