Esztergom Évlapjai 2000

RÓNAY Gábor: Egy német zsoldos Esztergom-vidéki és budai kalandjai 1686-ban

kigyulladt a város. Hogy ez a törökök, vagy a keresztény katonák műve volt, azt nem tudom. „Mindenképpen ez skandalum és szörnyű dolog, hogy ez a gyönyörű város, tele zsákmánnyal és prédával, amit a törökök megőrzésre gyűjtöttek ide a megszállt ország minden sarkából, ilyen aljas és gyalázatos módon égettessen fel. A tűz felgyújtott egy robbanó aknát, amivel a törökök előbb aláaknázták a várost. A robbanás oly szörnyű pusztítást okozott a föld felett, hogy semmit se lehetett látni, vagy hallani a portól és a füsttől. Pánik tört ki és a félelem-kiáltásokat felkapták az utcán levők, hogy az ellenség ismét betört hátulról és pusztítja az egész várost. A félelemtől és pániktól megkergült tömegek rohantak a külső falak felé. A tömeg engem is magával sodort. A falakról egyesek levetették magukat és nyakukat vagy lábukat törték. Miután én zsákmánnyal úgy meg voltam terhelve, mint egy málhásállat, elhatároztam, hogy maradok és megőrzöm prédámat. Azt pedig, hogy mi lesz a sorsom, azt az Úr Isten kegyelmére bíztam." De az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Bölcsen, talán, a borbély-sebész nem bízott mindent az Úrra és okos előretervezéssel segítette mennyei védőjét. Dietz mester hamar rádöbbent, hogy a szabadrablásban szerzett ingó vagyont és marhát a mohóbb és erőszakosabb császári zsoldosok minden ceremónia nélkül elvehetik tőle, sőt meggyilkolnák őt, még egy hajtűért is, ha ellenkezni merne. Ezért egy, a következőkben részletezett esetet isteni intésnek vélt, és ezt követően felhagyott az értékes ingóságok felhalmozásával. E helyett a gazdag túszokat igyekezett ejteni, s az ezek rokonaitól megszerezhető váltságdíjaktól várta a meggazdagodást. Amikor épp egy égő ház előtt ment el, egy vénasszony rohant ki pincében lévő búvóhelyéről és Dietz mester kabátjába kapaszkodva, nagy sirámok közepette, segítségért könyörgött. A vénasszony könyörgését nem lehetett félreérteni. „Intésére, két csodásan szép leánygyermek lopódzkodott felém," - írta. „Térdre borultak és nagy sirámok és jajveszékelések közepette, a maguk nyelvén, melyet én nem értek, könyörögtek, hogy vegyem őket oltalmamba és mentsem meg életűket." Jobban megnéztem őket: az egyik lehetett körülbelül 18, a másik úgy 12. Mondtam nekik, hogy fogóddzanak a nagykabátomba. Ők úgy is tettek és követtek, egyik a másik mögött lépegetve. Keresztül mentünk a (fal] résen és biztonságban elértük táborunkat. Ott én jó ideig morfondíroztam azon, hogy mit is tegyek a lányokkal." Dietz mester fáradozása, azonban, hiábavalónak bizonyult. Mert alig, hogy sátorába vitte a lányokat és ételt, italt tett eléjük, Schonek tábornokhoz, a parancsnokhoz, eljutott a hír, hogy szép török lányokat hozott magával a városból. A tábornok rögvest megparancsolta, hogy minden további nélkül vigye őket hozzá, hogy, úgymond, ő oltalmazhassa őket. Nem volt kiút, oda kellett vigye a lányokat, és ekként vesztette el értékes zsákmányait. „Ezután a lányok kisérték a brandenburgiak táborát, több más előkelő és gazdag törökkel és zsidóval egyetemben, egész addig, míg Berlinbe nem értünk. Miután ott én ismét a gárda hadosztály hadisebésze lettem, én kezeltem a török lányokat mind orvosi, mind 54