Esztergom évlapjai 1985 (Esztergom ipartörténete)

MÁSODIK RÉSZ - I. fejezet: Ezer esztendő öröksége - „...mindenkor féltünk a nagyipartól, mert akkor népünk gyári munkás lesz, és most bányászok lettek..." (1919-1945)

A foglalkoztatottsági szint alakulásáról nincsenek pontos adataink. Esztergom népességének a nagyobbik fele mindig is nincstelen volt, akiknek a zöme fizikai munkából élt (cselédek, házicselédek, napszámosok, segédek, takarítók, altisztek stb.). Az biztos, hogy munkanélküliek - kivéve a második világháború időszakát - mindig voltak a városban. A munkanélküliek számát a földjeikből megélni nem tudó törpe- és kisbirtokosok (az ún. rejtett munkanélküliek) is növelték, s nyilván a kisiparban és a kereskedelemben jelentkező és éleződő konkurenciaharc is kihatással volt az ott dolgozó segédek és alkalmazottak munkalehetőségeire. Ugyanezt elmondhatjuk az értelmiségiek és az alkalmazottak vonatkozásában is. Az első világháborút követő évek foglalkoztatási problémáira következtethetünk abból, hogy pl. a városi vezetés 1923-ban 10%-kal megpótlékolta jövedelemadóját - ez kb. 17 millió korona többletbevételt jelentett -, amelyet az inség enyhítésére fordított; vagy abból pl., hogy ugyanebben az évben felállították a népkonyhát is, ahol kb. 100 „arra szorult és igazolt személy" napjában egyszer melegételt kaphatott. Olyan rendeletet is hozott a városi képviselőtestület, mely szerint ,,.. . a hideg téli napokban azok a szegények, akik a város erdejében engedélyezett száraz fát beszerezni nem tudták ... a városi fatelepen a közgyám utalványa alapján fával látassanak el".

7

3 A foglalkoztatottság alakulása mindenkor kihatott a munkabérekre is. Abban az Esztergomban, amely próbálta magát hermetikusan elzárni a munkásmozgalomtól, 1923-ban a téglagyár munkásai, majd az építőipari munkások sztrájkoltak, s követeltek magasabb béreket. A tisztviselők nehéz anyagi körülményeivel - tekintettel az esztergomi magas árakra is - a korabeli sajtó gyakran foglalkozott. A túltermelési válság éveiben nyilván megnőtt a munkanélküliek száma. Számuk többszáz lehetett, ha arra is gondolunk, hogy jónéhány helyi kisüzem is bezárta kapuit, s a Petz gyár is komoly gondokkal küzdött. A második világháborús konjunktúra és a katonai behívások aztán itt is megoldották a munkanélküliség problémáját. Az elmondottakból kiderül, hogy Esztergom önmaga most sem tudta megoldani gazdasági problémáit. A két világháború között a városunk iparában bekövetkezett változások két külső tényező kedvező hatásaira vezethetők vissza. Az első világháború után a dorogi-tokodi iparvidék jelentős fejlődésnek indult, és magához vonzotta a környező települések ott felesleges népességét: 1941-ben városunkból is már több mint 800-an ingáztak ki a környező gyárakba, bányákba. Erről így írt a polgármester 1924ben: A „...nyomorúságból, munkanélküliségből, keresetnélküliségből a Dorogon és Tokodon hatalmas mértékben fellendült kőszénbányakultúra emelt ki, illetve mentett meg. Az a sok dolgos kéz, amely a 4' 51