Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

János, dr. Babits István, a költő testvéröccse" — majd az avatóünnepség műsorát ismerteti. Eszerint Pusztai Ferencnek, a HNF esztergomi bizottsága elnökének köszöntője, majd dr. Nagy Zoltán múzeumigazgató bevezető szavai után ,,dr. Ortutay Gyula a HNF országos tanácsának főtitkára, az ELTE rektora" mondta el avatóbeszédét. Utána Lázár András, az esztergomi városi tanács elnöke és dr. Basch Lóránt rövid beszedei következtek. Befejezésül a házába ismét hazatalált „gazdát", Babitsot szólaltatták meg: két versét Jancsó Adrienne tolmácsolta. Ortutay beszédét kivonatolva Dévényi beszámolója — joggal — Babits értékeinek aktualizálását emeli ki: ..Életművét kritikával, de ugyanakkor büszkeséggel állítjuk oda népünk elé. Életművében volt mulandó is, de még több, ami múlhatatlan . . . Babitsot a „soha meg nem elégedés" szenvedélye ösztökélte. Ezt a mindig jobbra, többre, szebbre törekvő humanista szellemet a szocializmust építő mai nemzedék is példaképének tekinti. (139. — Kiemelés tőlem: N. T.) A Babits-ház pedig tárgyiasult jelképe mindennek: e szellem „előhegyi szeme", amely Babits halálának huszadik évfordulója óta ismét felnyitva néz ránk. A régi kérdés is nyitott marad azonban: visszanézünk-e rá? ... 0 belénk Iát — mi látjuk-e magunkban? Megközelítéséhez valamiféle távcső kell és ünnepek -— vagy szabad szemmel és köznapi útjainkon is rátalálunk? . . * A megnyitás ünnepét követő években többen is figyelmeztetnek erre: az emlékhely műhelyből lett — de műhellyé már csak bennünk elevenedhet. Látogatóiban, akik nemcsak a falakon kiállított kézirat-kópiákat s a vendégkönyvet olvassák . . . Az emlékhely ilyen emlékeztetésre való. Hangsúlyosan intő jel, ha maga is — újra — eltűnik feledékenységünk köznapi köde mögött. S mit szóljunk akkor, ha az irodalomtörténet „hivatasos" emlékezete is eltünteti? Különös feledékenységnek látszik, hogy Kardos Pál, aki Babits monográfiája (1972) végén részletes krónikában foglalja össze az író utóéletének fontosabb mozzanatait, benne az 1954-gyel induló „rehabilitáció" folyamatát és eseményeit is (541—554. p.); — az esztergomi Babits Emlékmúzeum megnyitásáról egyetlen szót sem ejt. A szekszárdiról igen (552. p.), pedig az csak hat év múlva — 1967. július 2-án — nyílt meg. Erre a „feledékenységre" nehéz lenne magyarázatot találni. (Lélektani sem adódik — amilyen Török Sophie esetében.) Annyit tehetünk — s erre talán ez a helyi krónikás próbálkozásunk is feljogosít —, hogy a tényszerű hiányt pótoljuk. Csak egyetlen zárómondattal, amely a húsz év drámai válságait ünnepélyes tárgyilagossággal megoldja; de a katarzist — a művek valóságos utóéletét — a mi köznapjaink lezáratlan folyamatához, Babits minden lehetséges olvasójának életéhez rendeli hozzá: 1961. augusztus 6-án Esztergomban felavatták az ország első Babits Emlékmúzeumát. 67