Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

behozza őt, ezért (és az akkori háborús izgalom miatt is) már április 10én kihoztam Mihályt ide Esztergomba ..." (19). „...április 10-én autón kivitték Esztergomba, de nem az előhegyi nyaralójukba, hanem a Városi Kórházba — igaz, csak négy napra: 14-én már fönn volt az Előhegyen. Ekkorra teljesen legyöngült, az ágyat alig hagyta el, s május 19-én rákényszerült, hogy ismét befeküdjön az esztergomi kórházba, s ott volt június 3-ig. Nem tudták sem orvosai, sem barátai, sem családtagjai meggyőzni, hogy célszerűbb volna Budapesten lennie: ragaszkodott előhegyi házához..." (20). „Ki járt kint nála? Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?" — idézi majd Radnóti csodálatos gyászversében a kérdést, mint valóságos „jelszót", amivel egymást faggatták akkoriban a pesti tisztelők és barátok. Deák Zoltán „a halál előtt néhány héttel" látogatta meg Babits Mihályt „esztergomi tuszkulánumában". Ekkor született „az utolsó riport az akkor már végzetesen nagybeteg költővel." Halálának egyéves évfordulóján „újra átélve" ezt a látogatást, elmondja „a riport kísérő körülményeit" is (kiemelések a szerzőtől): „Simándi Béla, a tanyai élet lelkes és fáradhatatlan kutatója járt benn a szerkesztőségben. Esztergomból jött, s újságolta, hogy lapot akar ott indítani. Pillanatok múlva már Babitsról beszélgettünk . . . Simándi állandó látogatója volt itt Babitséknak. Akkor már riasztó híreink voltak Babits egészségi állapotáról. A gége betegségéhez általános idegfájdalom is járult. — Gyere ki Esztergomba, — mondta Simándi — látogasd meg Babitsot. De ne halogasd a látogatást. . . Másnap a reggeli vonattal utaztam. Esztergomban magam mellé vettem Martsa Alajos fényképészt és nekivágtunk az Előhegynek . . . Ildikó jött elénk, Babitsék örökbefogadott kislánya, azután Mária került elő, a hűséges cseléd . . . Rövid tanácskozás az apácával (elmondta, hogy felváltva járnak fel a rendházból Babitsot ápolni és virrasztani), azután Máriával pár sor írást küldök be Babitshoz, ha nem esik terhére, bemehetnék-e hozzá néhány percre? Mária visszajön egy cédulával: »Olyan fájdalmaim vannak, hogy most igazán lehetetlen.« De üzeni, hogy üljünk le, mindjárt jobban érzi magát és azután beszélgethetünk . . . Később Mária bemegy a szobába és azzal jön vissza, hogy Babits vár engem. Belépek. Az első pillanat rögzítése: Babits rettenetesen sovány, a nyaka be van kötve, élesen kirajzolódnak szemgödrei, amelyekben halálosan fáradtan ülnek az ijesztően nagy szemek." És miután a beszélgető-notesz céduláinak útján adott interjú befejeződik: „feje hátrahanyatlik a párnára, ernyedten leteszi a blokkot és ceruzát. Még csak annyit kérek, hogy a fényképész is bejöhessen a szobába. Int a fejével: jöhet. Gyorsan elkészül néhány felvétel." (21). Az ekkorra már „csak csont és bőr és fájdalom" „szikár alak" (amilyennek halálos ágyán az esztergomi Martsa Alaios felvétele tette halhatatlanná), nem haldokolni, — most is gyógyulni, feltámadni jött előhegyi 21