Esztergom Évlapjai 1926

IRODALOMTÖRTÉNET - Dr. Buday Károly: Egy örökbecsű könyv

Egy örökbecsű könyv. 57 Csekélységem, mint az Anjou-kori magyar művelődés kutatója, talán elfogódottabban, szeretetteljesebben forgatja e nagy mű holtnak tetsző latin okmányait, mint más, mert forrásanyaga épen azon kornak és azon ősi intézményünk működésének beszédes bizonysága, amikor nemcsak magyar hazánk históriájában, de a többi európai nemzetek lelkivilágában is nagy változások vannak kialakulóban. A XIV. század — Dante és Petrarca kora — a kora reneszánsz két kiváló képviselőjének százada, amikor a középkor universalismusa veszít erejéből s utat nyit az egyéni érvényesülésnek annál is inkább, mert a középkori universalismus legeszményibb kifejezője : a pápaság ezen egyetemesség egy csekély részének, a francia királyságnak foglyává lesz Avignonban. Ilyen körülmények között hullámzik az Anjou-kori magyar társadalom élete is, mely végül a rendiség kialakulásában jegecesedik szilárddá s minket főképen érdekel, hogy ezen társadalmi evolúcióban milyen szerepet tud betölteni a nemzeti történelmünk majd minden egyes eseményével szorosan egybefonódó legrégibb intézményünk egyike : az esztergomi egyház s annak vezérei, a prímások. A primási aranymise legmaradandóbb emlékének : a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis III. kötetének kezembevételekor ugyanazon gondolatok támadtak lelkemben, mint Werbőczy Tripartitumának forgatásakor. Miként XVI. századi háromrészre való darabolódásunknak, megoszlásunknak jóformán egyetlen szellemi kapcsa, területi együvé tartozásuk eszméjének leghangosabb hirdetője e mű, amelyből a XVI. és XVII. század magyarja merítette acélos erejét az ország egységének helyreállításáért, úgy mai csonkaságunk, bénaságunk idején szintén nem tudok magasztosabb művet elképzelni, mint azt a hatalmas történelmi forrásművet, amely az ősi magyar Sión emlékeit azon időből tárja elénk, amikor a nemzet új uralkodó család : az Anjouk dinasztiája alatt már átvergődött az utolsó Árpádok itthagyta romokon s evezőben van a dicsőség Zenithje felé. Helyesen érezte az aranymisés bíboros-hercegprimás, hogy Neki, — mint aki első az egyházi és világi hercegek között — vigasztalást kell nyújtani a szenvedő magyarságnak s fejedelmi kézmozdulattal összegyűjteti, kiadatja az arra legilletékesebb férfiúval : Dedek Crescens Lajos esztergomi prelátus-kanonokkal 1321-től 1341-ig az esztergomi egyház történelmi emlékeit. Méltó tett, illő a nagy elődök nagy utódjához ! Csernoch bíbornok a Forgách, Pázmány, Batthyányi, Simor prímások útját járta e nemes áldozatkészségével, a ludós Dedek Crescens Lajos pedig a Hevenessy, Kaprinay, Pray, Fejér György, Fraknói, Knauz, Karácsonyi, Pór Antal s még sok más fényes nevű történetbuvárunk szellemi testvérének bizonyult. Egyháztörténelmi forrásműveink s az ezek alapján feldolgozott hatalmas egyháztörténeti monográfiánk sohasem tévesztették szem elől, hogy a magyar katolikus egyház és állam történelme egymástól elválaszthatatlanok. Ez az alapelv domborodik ki legtündöklőbb egyházunknak, az esztergominak történetéből s ez a hatalmas oklevélhalmaz, amely e monumentális munkából felénk sugárzik, igazi erős kapocs a nemzet legelterjedtebb egyháza és az őrálló Sión között s ha