A Dobó Katalin Gimnázium 75 éves jubileumi évkönyve

hozta értékrendjének alappilléreit: az erkölcsi jó (minden dogmatikus és kiokta­tó fensőbbség nélkül), az esztétikai szép (amely fogékony ugyan az újra, de a klasz­szikus harmónián alapul) és a szellemi tisztaság hármasságát. Persze mások is, sőt sokan vallják magukénak ezeket az értékeket, csak élni nehezen tudnak eme hár­masságban. Orbán „hiúsága" abban állt, hogy nem engedett ezekből az elvekből. Tette mindezt egy olyan korban, amelyben a társadalmi karrierek csakis az övével ellentétes világnézetre alapozódhattak. Töprengő, önmagát szakadatlanul ellen­őrző alkat volt, aki legelsősorban önmagával szemben támasztott követelménye­ket. E belső vívódás külső megjelenési módja azzal járt, hogy a tanári közlésformák közül is szívesen folyamodott a provokált vitához. Bizonyára saját tapasztalatá­ból tudta, hogy az így kialakított, kiküzdött vélemény, állásfoglalás erősebb, mint a más vélemény engedelmes átvétele. Igényessége nem engedte meg neki, hogy holmi alantas, csip-csup ügyekben elkötelezze magát. Ha a vita vagy a beszélgetés ilyen irányba ment el, Orbán szája szegletében megjelent egy bocsánatkérő és kis­fiús mosoly, mondott néhány ügyes, esetleg szellemes szót, amolyan „bon mot"-t, ezzel lezárta a dolgot és „hátralépett". Nem akart senkit szándékosan megsérteni, de tudom, hogy ilyenkor az érintettek megszégyenültek, s azok, akik amúgy sem kedvelték őt, bizony megsértődtek az Orbán „fensőbbségétől". Orbán nem volt harsány, rendezkedő, utasítgató vezető. Szinte észrevétlenül végez­te az igazgatóhelyettes munkáját. Tantárgy- és órabeosztáát készített, szakipa­rosokkal tárgyalt a régi Dobó folyvást megújuló javítási munkái kapcsán, tante­remgondok megoldásán töprengett és adminisztrált. A felüdülési ekkoriban az a néhány tanóra jelentette, amit az igazgatóhelyettesnek is vállalnia kell dolgozatjaví­tással, érettségivel együtt. De azért érvényesíteni tudta elképzeléseit. Neki köszön­heti a mai diákközösség, hogy az új iskola építésekor sikerült elhárítani a kabinet­rendszerű megoldást, azaz: minden osztálynak van saját tanterme, ahol meghú­zódhat és együtt lehet osztálytársaival, s nem kell cipelnie a teljes felszerelést órá­ról órára a különböző szaktantermekbe. És ebben - hosszú viták alatt - kemény és kérlelhetetlen volt ez a sokak szemében talán modorosan halk szavú ember. Aztán a több évnyi igazgatóhelyettesi ténykedés után egyhangúan őt választotta a tantestület és az önkormányzat igazgatónak. A „nemszeretem" feladatok ugyan kissé háttérbe szorultak, de nem fogytak el, hiszen az előző évben foglalhatta el a gimnázium az új épületet. Kihívást jelentett viszont kimunkálni, és a felettes ható­ságoknál engedélyeztetni a nyolc osztályos gimnázium beindítását. A tanévvégi tan­testületi értekezleten - amikor beszámolt az év történéseiről és a következő tanévre szóló teendőkről - többször simított végig szürke arcán, mintha a fáradtságot akar­ná letörölni magáról. Ez egyre gyakoribb gesztusa volt. Nem tudtuk, hogy a gyorsan ölő gyilkos kór munkál benne... Betegségében és utóbb kitudódott rosszulléteiben is hatott egész lénye, kiérlelt sze­mélyisége az iskolára. Nem hangos utasítgatások, zengzetes direktívák munkál­tak akkor, hanem a gondolat, az „alma mater" szelleme. Ezt közvetítették az isko­lai ünnepségeken elmondott gondolatgazdag, igényesen megfogalmazott beszédei, igazgatói beszámolói, de még a reggelente pontosan felbukkanó, elegáns, tartózko­dó közvetlenséggel köszöngető alakja is. Valahogy sikerült előhoznia mindenkiből - tanárból és diákból egyaránt - a jobbik énjét, amely méltó egy jónevű iskolához, egy igazi nevelő közösséghez.

Next

/
Thumbnails
Contents