Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

504* mikor annyira megfogyatkozott az öröm, s annyira híjával vagyunk a napsugaras napoknak és óráknak, nagyon rászorulunk a felhős szomorúságokat elűző, a meggyengült erőket helyreállító vigasztalás tápláló, üdítő kenyerére. Hiszen az idők megnehezedett járásának borús kupolája alatt talán jobban ráéhezünk a simogató, ernyedt összeeséstől védő vígasztalásra, mint a nélkülözhetetlen mindennapi kenyérre. Legyen gondunk rá, hogy az örök halmok felé húzó vándorbotos, elfárasztó utunkon az eleséges tarisznya holmijai között ez az eledel is helyet kaphasson. A rendezett lelkek mindennapi tápláléka nyomán majd csaik kigyúl és felerősödik a szív békájp, nyugalma, ami után annyira sóvárgunk. Ha az olvasók közül csak egy-kettő is csíphetett pár morzsát, szelhetett karéjt, vagy akár nagyobb darabot a vigaszitalásnak ebből a jó szívvel adott kenyeréből, a megtett hosszú út fáradozását, áldozatát nem tartom hiábavaló, felesleges kárbaveszésnek.