Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

480* alkik földi ébredést nem ismerő síri álomra hajtották megfáradt fejüket, csukták össze örök fény utáin sóvárgó szemüket. Leleményes gondossággal, találékony óvatossíggal védték eltávozott szeretteik földlakásait, kőemlékeit. A régi rómaiak gyakran átokhoz folyamodtak, hogy ilyen módon riasszáík el a mindig akadó, kegyelettel együtt nem érző rombolókat, s biztosítsák a sírok, a temető emlékeinek fennmaradását. De ha úgy visszatekintünk a névtelenségbe süppedt évezredes temetők, hírre vergődött sírtkertek múltjába, történetébe, el kell ismernünk : alig suhant el 2—3 évszázad elfeledett, nevükmaradt halottaik felett, helyüket új, más elköltözötteknek foglaltak le. Az emlékek, keresztek nem egyszer új földesurakról zsongták a bús feledést, hirdették a vigasztalást, állották a sírőrség csendes, néma vártáját. Temetőt járó utam gyakran vezetett el a másodilk vasrácsos kapu közelében. Apró térségén a Deszáth-sírbolt oldalán odahurcolt sírkereszt nyúlt végig. Vele való első találkozásom óta megnehezedett felette az elmúlt két esztendő viharos járása. Magas, sűrű fűbozót alján és rejtekén álmodja korábbi napsugaras, szellősímogatta napjait. Kőmellének árkos betűi belekívánkoztak már aikkor jegyzetes könyvembe. Most, hogy ismét erre járok, nem kell újra az elrejtőzött kő fölé hajolnom, a jegyzet őrző lapjait sem kell előszedegetnem. Az