Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől
Séta a halottak városának utcáin - X. telekrész
459* hogy a sír lakói még nem egészen a feledés gyermekei. Szép számmal aikadnak keresztek, amelyeket nem márványból hasítottak. Fájuk valamikor ott sudarasodhatott a magaslatok tetőin, lejtőin. Lombos, tűlevelű gallyaik a tomboló orkánokkal társtalogtak. Itták a madárdalt, a nap fényét. Elhallgattálk a zúgó hegyi patakok morajló muzsikáját. Most öreg, tehetetlen napjaikra a ritkán zavart csendben éldegélik változásnak alávetett életüket. Csak a jajgatást, sírást nem tudják megszokni, mely sokszor még a márványok kőfalát is hasogatja. Hát a gyengébbek, puhábbak milyen módon-jogon tudnák érzéketlenül elviselni a könnyek melódiáit ? Az ö bölcsőik felett nem ilyen dalokat, nótákat dudorásztaik a napban fürdő szelek ! De azért engedelmesen tűrik, hogy kés pengéje< véső vasa betűket hasítson elszáradt testükbe. így teljesítik sorsuk utolsó szakaszának hivatását, őrzik a porladó Kis-ék, Morzsá-k, Fodor-ok, Fekete-k, Buzás-ok, Mészáros-ok, Pappok, Balogh-ok, Meszes-e k, Juhász-ok, Kertész-ek, Cserép-e k, Miskolczi-ak, Molnár-ok, Sípos-ok, Szatmáry-ak emlékét, amely itt a faköpenyeges ősök táborában könnyebben, gyorsabban dől a feledés széles medrébe. Magára hagyatott széles, magas, boltíves emlék degi Sebestyén Sámuel sírhalma fölött hadakozik a nyargaló idővel. A süttői márvánnyal még nem sokra ment. Nagyobb eredményt ért el a „te-