Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - X. telekrész

434* De a ködszürke, rozsdabarna kövek tompa szavánál még fájóbb melódiát muzsikált errefelé tavasz utolján az összehordott koszorúk égő máglyarakása. A pattogó tüz lángnyelveiben a hervadásnak esett virágok, lombok, fenyők jajgatása sírt fel a búcsúzó ajkakról. Mily rémülten nézhették a tavasz életre sarjadt zsengéi testvéreik kormos tűzhalálát ! Vagy talán másra gondoltak ? Elfordították arcukat a lobogó lángfüggönytől, s napra nevetőn feleseltek a harsogó tűzzel : a mi sorsunk nem a lángok martaléka lesz ! Dércsípte testünk a hideg november koporsóágyában fog elpihenni, hogy új tavasszal az élet régi, elpihenő, de meg nem szűnő énekét mosolyoghassuk újra az ég és nap felé ! Meglehet ! A ragyogó élet forrásában fürdők szívéhez nem ér el a gyászos, kiábrándító vég panaszos filozófiája, csak értelmük falán kopog halkan, tétován az elmúlás még ilyenkor is színes virággal futtatott csontkeze. Ha így lesz, ha máskép alakul sorsuk futása és zárul pályájuk vége, testük rommá fog esni, hogy kőbajtársaikkal, koszorúkba fonódott, tűzbe húnyt testvéreikkel együtt az „örök levés és enyészet" áldozati oltárán hamvadjanak el, s a szertehulló parányok új testek szervezetében indulhassanak új élet új céljai felé. A kövek, virágok bizonykodó, érvelő tereferéjét a nyugalom és bölcseség aranyos derűjével hallgatja a tér összeszű-