Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - I. telekrész

39 alispánja szól a szürke sírkő lapjáról. A már diákkorában kitűnően verselő költő — a bencés gimnázium önképzőkörének jegyzökönyvei ebből az időből jórészt az ő költeményeit dicsérik — kesergő sorokkal áldoz messzi hazába költözött felesége, Gerenday Rózsika emlékének : Ób mondd, a sírban tudsz-e megpihenni, Van-e ott nyugtod édes kedvesem ? S álmodsz-e szépet, mint amilyent egykor Itt álmodéi, pihenve keblemen ? De éh, miért is kérdezlek, hisz érzem : Sírod fölött a szívem megszakad ! Melléd temetvén rám hajolsz és újra Álmodhatjuk a régi álmokat. A közelben sírokat takarítanak. Virágokat ültetnek a temetőföldbe, hogy párnapos életükkel a koporsók fölé boruló földet díszítsék és intsenek a röpke ifjúságra s a közeledő télre. De így is sír és könny között ránk melegedik halottak napjának gyertyalángja, mécsvilága : az egyik élet szüntelenül emészti a másikat. Ebben az általános és kölcsönös pusztításban azonban ne a rémítő halált, hanem az élet újabb, színesebb állomását lássuk, mint „a világrend örökké zsongó hol napos, hol könnyes melódiáit." Fiatal leány carrarai márványból faragott alakja fehéredik és finomodik sírja fölé. Annak, akinek fejfájául állították, élete virágzó tavaszában kellett eltávoznia a könnyekverte földről, ahova mindnyájunkat „baj s öröm kötöz." A leheletfinomságú szobor legyőzi a sú-