Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VIII. telekrész

380 minden oldalról. S ha egyszer 'közülünk bárki remegve, kínos várakozón kopog­tat a földi elmúlás nem fogható kapuján, mindig ugyanaz a figyelmes, figyelő csend nyitja meg a nem csikorduló ka­put, . A csend olyan, mint a szeretet, amely mindent megvált, mindent túlél. Carlyle szerint a leghatalmasabb birodalom. Ma­gasabb, mint a csillagok tábora, mélyebb, mint a halál királysága. A napfény özönében fürdő sírkert fö­lött fátyolos fénnyel siklanak tova a bú­csúzni készülődő szemek, mint ahogy a kegyelettel vizsgálódó, meghatódott utó­dok tekintete simogatja végig az ősök szép, álomszerű szőttesét. Mert itt a hit, az idők, a fejfák és ^sírkeresztek sok mindent szőttek össze fátyolfinom szö­vetté. Nem csoda, ha hozzákötjük szí­vünk egy-egy darabját, és súlytalan lé­lekkel köszöntjük a csend és síri titkok hallgatag köveit. Fenn, az égi rónán csendes nyáj legel. Fehér bárányfelhők játszi, mosolygó se­rege nyargal nyomába. Patyolatkarjuk­kal búcsút integetnek felénk, utánuk bá­muló égre éhes embereiknek. Erra-arra, amerre csak ellát a szem, bimbók és rügyek méhéből ezer csodáját bontja ki, szórjia szét az élet. A még pár héttel korábban fanyar tavaszi szél is édesre, lággyá érett. De ragyogjon bár szikrázó csillogásban az ujjongó, meg­újuló természet aranykelyhe, s csordul­jon az áradástól mámoros mindenség

Next

/
Thumbnails
Contents