Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VII. telekrész

342 rályi útján mind-mind Isten kezébe hull. Gyémánttá változik. Rákerül másvilági koronádra akkor, amikor majd gazdát cserélnek az arany- és töviskoronák, hogy a szegény és gyötrött Lázárok homlokán tündököljék az Ég aranykoronája ! Az út fölött pár lépésnyire magas fa derekán kúszó harkály kopácsolása riaszt vissza a sírok földjére. A Graeffelcsalád sírkertjének szélső obeliszkje fölé szívós rostú akác ritkás ágú koronája borul. Egyik vastagabb ágára súlyos testű holló telepedik. Hajlik, hullámzik alatta az ág. Bizonyára szenved ! De nyugodtan vár. Mindez nem zavarja ! Tudja, a fekete felleg egyszer úgyis elrepül. És bármily szörnyű is most a terpeszkedő baj ránehezedő nyomása, a teher majd elszáll s mentül alább nyomta az ágat, annál nagyobb az erő „mellyel az alázott ág visszalendül". Lenn. fönn, csak el-eltanít a temető ! Halk zizzenéssel hófoszlány hull a sír örökzöldjére. Lomha szárny teregetéssel szál] tova a magas katedra tanító madara. Üj utakra, új tanításokra ! Az elősettenkedő hideg estének szellő futára takarodót orgonál. Sírkövek, fakeresztek, halmok és alvó fák jégpáncélban őrködnek behavazott helyükön ! Kinn a falakon túl meleg otthonok, családi fészkek húzzák, ölelik szívükre dermesztő, fagyos világok fázó, didergő gyermekeit !